Elkezdtek más ellátási lehetőségeket is felkutatni, de a folyamat nem tartott lépést a romló állapotával.

Elena egyszerre több úton próbált maradni.

– És mi a helyzet a városon kívüli munkával?

Elővett egy papírlapot egy mappából.

Egy monterreyi család munkát ajánlott neki bentlakásos gondozóként és jelentős előleget egyéves elkötelezettségért cserébe.

– Ezzel és a megtakarított pénzemmel fedezni tudom egy részét. A többit kölcsön akartam venni.

Arturo ránézett.

– De itt kellene hagynod.

Elena bólintott.

Most először gördült ki egy könnycsepp a szájából.

–A húgom elkísérhetné. Én küldenék pénzt.

Arturo maga elé képzelte azt a bőröndöt a bejárati ajtaja előtt. Nem egy békés búcsú volt. Egy anya, aki élete legfájdalmasabb elválására készül, mert nem látott más kiutat.

– Elmondhattad volna.

Elena remegő lélegzetet vett.

-Amikor?

Kinyitotta a száját, de nem szólt.

– Nem azért mondom ezt, hogy szemrehányást tegyek neked – folytatta. – Mindig van valami sürgős dolgod. És én mindig azt mondom, hogy jól vagyok. Így telnek az évek.

Arturo lesütötte a tekintetét.

Elena elővett egy hitelkérelmet a cégétől a mappából.

– Megpróbáltam így csinálni. Ahogy kell. Azt mondták, hogy a program csak irodai alkalmazottaknak szól.

Arturo felismerte az alakot.

Ő maga engedélyezte.

Hirtelen elszégyellte magát egy mondat miatt, amit minden ünnepségen ismételgetett: „Itt vagyunk egy család.”

„Én is féltem” – vallotta be Elena. „Évekkel ezelőtt egy nőnek dolgoztam, aki kölcsönadott nekem gyógyszerre. Utána nem kérhettem vasárnapi szabadnapot anélkül, hogy ne emlékeztessen a kegyére. Nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy engedelmességgel fizetek azért, hogy a fiam még éljen.”

Arturonak eltartott egy ideig, mire megtalálta a szavakat.

– Nem akarom, hogy ennyivel tartozz nekem.

– Akkor mégsem vettem meg.

Elena telefonja csörögni kezdett.

Dániel volt az.

A nő válaszolt és csendben hallgatott. Arcából kifutott a vér.

— Mikor lesz az?

Arturo látta, hogy a lány a mellkasához szorítja a kezét.

– Rendben, fiam, indulok.

Amikor letette a telefont, a képernyőt bámulta.

—3 napon belül szeretnék üzembe helyezni. Van szabad hely, de ma beszélnünk kell a vezetőséggel.

– Elviszlek.

Elena ösztönösen tagadta.

Arturo nem közeledett.

– Nem fogok helyetted dönteni. Elmehetek veled megkérdezni. Ennyi az egész.

Ránézett az órára, majd a papírokra.

Végül felvette a táskáját.

Daniel az ágyon ült, amikor megérkeztek.

Amikor felismerte Arturot, az anyjára nézett.

– Kértél tőle pénzt?

– Nem – válaszolta a lány.

A fiú a mappára mutatott.

– Anya, láttam a monterrey-i ajánlatot. Egy évig nem fogsz elmenni miattam.

Elena megpróbált mosolyogni.

– Gyorsan elrepül egy év.

– Nem, ha minden este arra gondolsz, hogy történhet velem valami.

Daniel hangja elcsuklott.

– Inkább nem vállalnám itt a műtétet.

– Soha többé ne mondd ezt.

Elena olyan határozottsággal mondta ezt, hogy Arturo megfordult.

Aztán leült a fia mellé.

– Félhetsz, lehetsz dühös. De ne döntsd el, hogy az életed kevesebbet ér az én erőfeszítésemnél.

Dániel sírni kezdett.

Arturo hátrált egy lépést, hagyva, hogy megöleljék egymást.

Amikor végre beszéltek az adminisztrációval, más hírt kaptak: az eljárás megerősítéséhez szükséges előleget 5 óra előtt kellett befizetni.

Még 2 óra volt hátra.

Elena az olcsó órájára nézett.

Aztán elővette a telefonját, és kikereste Monterrey számát.

Arturo rájött, hogy a műtét után már majdnem elbúcsúzás nélkül távozik a fiától.

– Mielőtt telefonálunk – mondta –, üljünk le egy kis szociális munkával foglalkozni.

3. RÉSZ

A szociális munkást Adrianának hívták.

Nem tett ígéreteket. Kiterítette a költségvetést az asztalra, és elkezdte kérdezgetni, hogy mit próbáltak meg, mennyit tudnak előteremteni, és milyen dokumentáció hiányzik.

Elena a kórház alapítványától kért támogatást. A kérelmét formaságok miatt felfüggesztették.

„Kedden adtam be” – mondta. „Megvan a nyugtám.”

Adriana átnézte a fájlt. A dokumentum egy másik mappában volt regisztrálva.

Elena lehunyta a szemét.

Éjszakákat töltöttem számításokkal, miközben egy papírlap várakozott rossz helyen.

Adriana felhívott, hogy helyrehozza, de világossá tette, hogy a segítséghez jóváhagyás szükséges.

Arturo meghallgatta, mielőtt közbelépett volna.

—Áttekinthetjük, hogy melyik részt kell ma fedezni, és melyik részre vonatkozik fizetési terv?

Külön-külön kérdeztek, részletes árajánlatot kértek, és beszéltek a behajtási osztállyal. Arturo tudta, hogyan kell tárgyalni, de Elena aznap délután megtanított neki valamit, amit egyetlen szerződés sem mutatott meg neki: hogyan változik meg egy beszélgetés, amikor a kérdező fél attól, hogy elveszíti a gyermekét.

4:20-kor megérkezett az alapítvány válasza. A támogatás jelentős részt fedezett.

A fennmaradó összeget fel lehet osztani előleg és havi törlesztőrészletek között.

Még volt mit tenni a befizetésig.

Arturo egy üres papírlapot tett az asztalra.

– Felajánlhatok neked egy kamatmentes kölcsönt a fennmaradó összegre. Ez független a munkádtól. Ha felmondasz, a feltételek nem változnak. És aláírás előtt bárkivel átnézheted.

Elena hosszan nézte őt.

– A havi törlesztőrészleteknek megfizethetőnek kell lenniük.

– Majd kiszámoljuk őket önnel.

Nem volt fénykép, nem volt hatalmas csekk, és nem beszéltek a nagylelkűségről.

Voltak benne javított számok, hívások, dokumentumok, és egy anya, aki végre abbahagyhatta a színlelést, hogy mindent ért.

4:53-kor Adriana megerősítette a menetrendet.

Elena ülve maradt.

Arturo azt hitte, nem hallotta.

Aztán előrehajolt, és arcát eltakarva sírni kezdett.