„Itt leszek, mire felébredek” – ismételgette folyton. „Itt leszek.”
Arturo úgy érezte, hogy ez az igazi érték, amit sikerült felhalmozniuk: az idő a fiával.
Elérkezett a műtét napja, mielőtt Elena pihenni tudott volna.
Daniel átadta a telefonját, mielőtt elvitték.
– Ha felhív a monterrey-i család, mondd meg nekik, hogy már van állásod.
Megcsókolta a homlokát.
– Az a dolgom most, hogy megvárjalak.
Amikor az ajtók becsukódtak, a szoba túl nagynak tűnt.
Arturo kávéval érkezett. Santiago röviddel utána megjelent egy zacskó kenyérrel és egy pulóverrel a kezében.
Elena fel akart kelni.
– Nem kellett volna eljönniük.
Santiago a vállára vetette a pulóvert.
– Azon az éjszakán sem kellett velem maradnod a lépcsőn.
A lány ránézett, meglepődve, hogy a férfi emlékszik rá.
–Azt mondta, hogy a sírás nem szomorítaná el anyámat, bárhol is legyen. Hogy meg tudom csinálni.
Elena szeme megtelt könnyel.
Santiago leült mellé.
– Most rajtunk a sor, hogy várjunk veled.
A műtét tovább tartott a vártnál. Egy nővér kijött, hogy elmagyarázza, még dolgoznak, és amint végeznek, tájékoztatást adnak a műtétről.
Elena megkóstolás nélkül otthagyta a kávét.
Arturo nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Nem tudta.
Egyszerűen ott maradt.
Amikor megjelent a sebész, mindhárman felálltak.
–Kész vagyunk. Daniel állapota stabil. A beavatkozás jól sikerült.
Elena a szája elé kapta a kezét.
Néhány másodpercig képtelen volt megszólalni.
Aztán a fiát kereste az orvos mögött, mintha a falakon keresztül látná.
A felépülés türelmet igényelt. Fájdalom, fáradtság volt, és voltak napok, amikor Dániel frusztrált lett, mert nem tudott önállóan egyszerű dolgokat megcsinálni.
Elenának volt ideje elkísérni.
Arturo ideiglenes helyettesítést szervezett, és áttekintette vele a szabad napokat, anélkül, hogy minden egyes hiányzást adóssággá változtatott volna.
Amikor visszatért a kastélyba, Elena ugyanazt a barna bőröndöt cipelte.
Arturo a bejáratból meglátta, de komoly maradt.
Lehúzta a cipzárját.
Bent élelmiszeres dobozok voltak.
– Daniel tamalét küldött. Azt mondja, hogy a kórházban rossz volt a kenyér, és te jobbat érdemelsz.
Arturo hangosan felnevetett.
Aztán leültek, hogy megbeszéljék a foglalkoztatás kérdését.
Elena vissza akart térni, de olyan időbeosztással, ami lehetővé teszi számára, hogy elkísérje a fiát az első vizsgálatokra.
Arturo egyetértett.
Áttekintették a fizetéseket, a szüneteket és a munkakörülményeket is, amelyeket évekig informális megbeszélésekre hagytak.
– És a kölcsön még mindig külön ügy – emlékeztette a nő.
– Egyedül folytatja.
Nem kérte tőle, hogy ígérje meg, elmondja neki az összes problémáját.
Arturo megértette, hogy a bizalom nem járhat együtt a munkakötelezettséggel.
Kérdések feltevésével és a meghallgatásra szánt idővel épült fel.
Hónapokkal később Daniel fokozatosan visszatért a munkájához. Egyik délután megérkezett a kastélyba, hogy megjavítson egy kerti lámpát.
Arturo fizetni akart neki.
A fiú átnyújtott neki egy bankjegyet.
–Anyukám azt mondta, hogy a világos dolgok segítenek az embereknek kijönni egymással.
Mindketten elmosolyodtak.
A következő vasárnap együtt vacsoráztak. Elena megszokásból felkelt, amikor elfogyott a tortilla.
Santiago már a konyha felé tartott.
– Ma rajta a sor, hogy meleg ételt egyen.
Ülve maradt.
Az asztalon egy nemrégiben készült fénykép hevert Danielről, amint az anyja mellett mosolyog. Arturo kért belőle egy másolatot, Elena pedig maga választotta ki, hová teszi.
A barna bőrönd a házában, a szekrény tetején kötött ki.
Egy évvel később ismét lement, ezúttal azért, hogy egy hétvégét Daniellel töltsön Chapalában.
Mielőtt elindult volna, üzenetet kapott Arturotól:
– Minden készen áll az utazásra?
Elena a fiára nézett, aki az ajtóban várakozott.
„Igen. Ezúttal nyaralni megyek.”
Letette a telefonját és becsukta a bőröndjét.
Már nem hordozott magában egy búcsút, ami összetörte a szívét.
Három napra való ruhám volt, és volt helyem visszavinni.
