1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Don Laureano az egész város előtt be akarta hajtani egy özvegyasszony adósságát halott férjétől, Julián Montalvo letette a kávéját a pultra, és anélkül fizetett, hogy bárki engedélyét kérte volna.

Laureano boltja volt az egyetlen meleg hely San Jerónimo de la Sierrában, egy kis faluban, Chihuahua kanyonjaiban megbúvó faluban. Kint hótakaró borította a hullámlemez tetőket, fehér szalaggá varázsolva a Creelbe vezető utat. Bent égett kávé, kerozin és nedves bőr szaga terjengett a levegőben.

Julián majdnem négy hónap után jött le menedékéből, miután csak két szánhúzó kutyáját, Morót és Nieblát látta. Ott élt, fát vágott és ellátmányt szállított elszigetelt tanyákra. Keveset beszélt, szinte mindenkivel szemben bizalmatlan volt, és ki nem állhatta azokat a férfiakat, akik élvezték mások megalázását.

Laureano egyike volt ezeknek a férfiaknak.

Clara Becerra, aki hat hónapja özvegyült, a pult mögött állt. Egy túl vékony kabátot viselt, ami túl hideg volt, és egy borítékot szorított a mellkasához, mintha az lenne az utolsó dolog, amije maradt.

– A férje 18 500 pesót írt alá – mondta Laureano, miközben az ujjával megkocogtatta a váltót. – Szerszámokat, élelmet és üzemanyagot vett. Mielőtt kifizette volna, meghalt. Az adósság nem halt meg vele együtt.

Klára nyelt egyet.

– Márciusig kértem. Megvannak a bőrmunkáim, a bútorok, és van egy kályhám, amit el tudok adni.

Laureano elmosolyodott.

– Van egy omladozó házad, egy telked, amiről azt sem tudod, hogy a tiéd-e, és túl sok méltóságod valakihez képest, aki pénzzel tartozik nekem.

Két férfi az ajtó mellett lesütötte a tekintetét.

– Tudok dolgozni – mondta Clara.

– Természetesen. A raktáramban. Az általam választott ütemterv szerint és az általam meghatározott kedvezménnyel.

Julian hallotta a hangot. Nem a mennyiséggel volt gond. A modorral.

Elővett a kabátjából egy nejlonba csomagolt készpénzköteget, és a váltó tetejére helyezte.

– 25 000 van. Gyűjtsd össze a 18 500-at, a többit pedig hagyd a nevére élelemre és üzemanyagra.

Laureano hitetlenkedve nézett rá.

– Ehhez semmi közöd, Montalvo.

– Ezért akarom gyorsan befejezni.

Julián összegyűjtötte a lisztes, babos, sós, kávés és kutyaeledeles zsákjait. Kint a könnyű szánhoz erősítette a dobozokat, amit akkor használt, amikor a hó elzárta az ösvényt. Moro és Niebla türelmetlenül rángatták a hevedereket.

Kicsit több mint egy kilométert tett meg, amikor lépteket hallott maga mögött.

Megfordult.

Klára követte őt.

– Gyere vissza! – kiáltotta.

Nem állt meg.

-Nem.

– A menedékem majdnem 15 km-re van, és az ösvény 1000 métert emelkedik. Nem hoztál magaddal bakancsot ehhez.

– Nem szeretek eladósodni.

– Nem kölcsön volt.

– Számomra igen.

Julian látta a lány lila ajkait és töretlen makacsságát. Halkan káromkodott, levett egy vastag takarót a szánról, és a lányra dobta.

– Szállj be hátra. Ha elesel, Moro fogja észrevenni először.

Klára mosolygás nélkül engedelmeskedett.

Alkonyatkor érkeztek a menedékhez. Egy alacsony faház volt, fenyőfák és sziklák védték. Az egyik oldalon egy fészer állt a szánnak és a kutyáknak. Julián begyújtotta a kályhát, vizet melegített, és két takarót hagyott az ágyon.

– Te ott alszol. Én a tűz mellett maradok.

– Holnap elkezdem fizetni.

– Holnap visszatérsz a faluba.

Klára nem válaszolt.

Julian nyolc éve aludt egyedül. Azon az éjszakán egy újabb lélegzetvétel hallata a kunyhóban furcsábbnak tűnt számára, mint bármilyen zaj a hegyekből.

Hajnal előtt felébredt, és három dolgot vett észre: a tűzhely égett, friss kávé volt, és Clara nem volt ágyban.

Hirtelen elment.

A fészerben találta, a szánkó mellett térdelt. A régi jobb oldali gördeszka, ami december óta repedezett volt, eltűnt. Helyette egy új, gőzöléssel hajlított tölgyfadarab állt, a szerelvényekhez illesztve, és nedves bőrrel összefogva, olyan precíz fonatban, hogy műhelymunkának tűnt.

Clara ujjai szétterpesztették a hideget.

– Ne használd két napig – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – A bőrnek lassan kell száradnia.

Julian mozdulatlan maradt.

– Ki tanított téged?

Meghúzta az utolsó csomót.

– Az apám hámokat készített. A férjem bútorokat. Mindkettőjüktől tanultam.

Aztán a fészer tetejére mutatott.

– És van egy lyuk a liszteszsák tetején. Már majdnem a negyedét elvesztetted.

Julian már éppen válaszolni akart, amikor Moro morogva az út felé indult.

Niebla is felállt, borsódzott a háta.

A távolban egy motor hangja hallatszott.

Klára abbahagyta a munkát.

– Laureano – suttogta.

Julian felvette a puskát, amit üresen tartott az ajtó mellett, inkább állatoknak, mint embereknek.

De Klára megragadta a karját.

– Ha értem jön, ne mutass neki fegyvert.

-Mert?

Most először nézett rá igazi félelemmel.

– Mert a tegnap kifizetett váltó nem az egyetlen dolog volt, amit Laureano el akart venni tőlem.

2. RÉSZ
A motor 10 perccel később megjelent a fenyők között. Nem Laureano volt az, hanem az unokaöccse, Saul és egy másik férfi, aki neki dolgozott. Egy régi kisteherautóval érkeztek, amelynek a kerekein hóláncok voltak, és egy átlátszó zacskóban egy mappa volt.

Julian bent hagyta a puskát, mielőtt elment.

— Mit akarnak?

Saul felvette a mappát.

– Újabb adósság Arturo Becerrától. 11 700 peso áruszállításért és raktár bérléséért. Don Laureano azt mondja, hogy ha Clara nem fizet, kérni fogja az elhunyt tulajdonának lefoglalását.