A memóriakártya kilenc váltó fényképét és a bolt főkönyvének számos oldalát tartalmazta. Arturo felfedezte, hogy Laureano pénzt kölcsönzött a hegyekben élő családoknak, hiányos dokumentumokat írt alá velük, majd olyan tárgyakat adott hozzá, amelyek soha nem is léteztek. Amikor valaki nem tudott fizetni, megpróbált lefoglalni járműveket, állatállományt vagy földet.

Arturo 18 500 pesós váltója valóban hiteles volt.

A 11 700-as számú.

Volt egy hangfelvétel is.

Lejátszották az ügynök telefonján.

Arturo hangja fáradtnak, de tisztának csengett.

– Clara, ha ezt hallod, az azért van, mert nem sikerült elintéznem a dolgokat. Nem tartozol Laureanónak a földdel. A tulajdoni lap a te neveden van. Az igazi kölcsön a szerszámokra szól. Semmi másra. A többiről megtartottam a másolatokat, mert ugyanezt csinálja más családokkal is. Nem akarom, hogy pánikolj. Csak ne írj alá semmit, és keresd Robles ügyvédet Bocoynában.

Klára lehunyta a szemét.

Julian nem nyúlt hozzá. Várt.

Amikor a felvétel véget ért, mély levegőt vett.

– Hat hónapig azt hittem, hogy Arturo egy olyan problémát hagyott nekem, amit nem értek.

– Hagyott neked egy kiutat – mondta Julian.

– És magamra hagyott, hogy megtaláljam őt.

Nem volt szemrehányás a hangjában. Csak fáradtság.

Ugyanezen a napon Bocoynába utaztak, és megtalálták Teresa Roblest, Arturo ügyvédjét, aki korábban tanácsadója volt. Megerősítette, hogy hónapokkal korábban az ügyvéd megkérdezte tőle, hogyan védheti meg jogilag az ingatlant. Emellett olyan e-maileket is kapott, amelyekben Arturo leírta a Laureano által kiállított négy váltóban található szabálytalanságokat.

Terézia hajthatatlan volt.

– Nem fogunk bemenni a boltjukba és kiabálni. Jól fogjuk csinálni.

Feljelentést tettek esetleges okirat-hamisítás és csalás miatt, kértek intézkedést a telken való forgalomból való kilépésre, valamint kértek anyakönyvi kivonatot és aláírás szakértői jelentést.

A folyamat hetekig tartott, és ezek a hetek rosszabbak voltak Laureano számára, mint bármilyen fenyegetés.

A városban két család, miután tudomást szerzett a panaszról, bevitte saját váltóit felülvizsgálatra. Egy harmadik család később érkezett. A szakértői elemzés megállapította, hogy Arturo állítólagos aláírása a 11 700 dolláros tartozáson hamisított. A földhivatali bizonylat megerősítette, hogy Clara volt a tulajdonos. A Laureano által az ingatlanon állítólag végrehajtott tranzakciókat sehol sem jegyezték fel.

Nem volt bilincs a bolt előtt, és csodával határos vallomás sem történt.

Voltak idézések, ügyvédek, papírmunka, és olyan emberek, akik abbahagyták a lefelé néző tekintetet.

Laureano Sault hibáztatta a második váltóért. Saul válaszul üzeneteket kézbesített, amelyekben nagybátyja arra utasította, hogy „nyomja meg az özvegyet, mielőtt az anyakönyvi javítást érvénybe léptetik”. Az ügy megszűnt magánvitának lenni.

Április közepén Clara Teresa kíséretében visszatért San Jerónióba. Julián Moróval és Nieblával a sátor előtt maradt. Nem volt nála puska. Nem is volt rá szüksége.

Laureano ugyanazon pult mögött volt, ahol hónapokkal korábban megalázta.

„Azért jöttél ide, hogy dicsekedj a győzelmeddel” – mondta.

Clara a fán hagyta a forgalmi engedély másolatát és a Julián által kifizetett 18 500 pesóról szóló nyugtát.

– Azért jöttem, hogy lezárjak egy számlát.

– Az a föld még mindig gondot okozhat.

– Talán. De ezek lesznek az én problémáim.

Laureano kinézett az ablakon Juliánra.

– És most ettől az embertől fogsz megélni?

Klára most először mosolygott.

–Semmit sem tudsz róla. És még mindig semmit sem tudsz rólam.

Előhúzott egy másik dokumentumot. Egy kimutatást, amelyen az eredeti kölcsön visszafizetése után a javára maradt 6500 peso szerepelt a boltban.

– Vissza akarom kapni a pénzem. Nem árut. Nem hitelt.

Laureano összeszorította az állkapcsát.

– Ma nem kell pénzt adnom neked.

Terézia közbelépett.

– Akkor majd hozzáadjuk a keresethez.

Laureano kinyitotta a dobozt.

Clara 20 perccel később kijött a teljes összeggel egy borítékban.

Julian mellette sétált a szánkóhoz.

– Ennyi volt az egész?

-Nem.

Elővette a terv másolatát a kabátjából.

– A cselekmény a nyárfák dombja mögött kezdődik, és felvezet a patakig.

Julian a koordinátákra nézett.

Ismert minden egyes követ azon a környéken.

– Az a menedékem mellett van.

-Igen.

– Mióta tudod?

– Még mielőtt követtelek volna az úton azon a napon.

Julián felnézett.

– Elmondhattad volna.

Clara összecsukta a repülőt.

– Nem kérdezted, mennyim van. Csak azt döntötted el, hogy mennyivel tartozom.

Néhány másodpercig tartott, mire válaszolt.

– Ez olyan, mintha csak azért mondanád, hogy hülyén érezzem magam.

– Ha működik, nem tervezem megjavítani.

Julian most nevetett először előtte.

Visszatértek a hegyre, miközben a hó olvadni kezdett az alsó lejtőkön. A patak újra folyni kezdett, és Moro és Niebla tovább tudtak haladni anélkül, hogy túl mélyre süllyedtek volna. Útközben Clara nem hátul ült, mint először. A szán mellett sétált, segített a lejtőkön, és megállt, hogy ellenőrizze a kötözőket, amelyeket ő maga tanította meg Juliánnak a jobb elkészítésre.

A kabinban a tartozással borított deszka még mindig a tűzhely felett lógott.

Clara számításai szerint 1260 peso hiányzott.

Julian látta, hogy a nő elviszi a szenet.

– Már nem tartozol nekem semmivel.

-Ez nem olyan dolog, amit egyedül döntesz el.

– Én fizettem a 18 500-at.

– És dolgoztam is.

– Akkor kvittek vagyunk.

Klára figyelte őt.

– Nem. Ha egyenlőek vagyunk, az azt jelenti, hogy bárki elmehet anélkül, hogy bármivel is tartoznánk.