Klára lement a veranda két lépcsőfokán.

– Mutasd meg nekem.

Saul habozott, de odanyújtotta a lapot. Clara csak néhány másodpercig olvasgatta.

– Augusztus 18-án kelt.

-ÉS?

Arturo július 2-án halt meg.

A másik férfi Saulra nézett.

Klára összehajtotta a lepedőt anélkül, hogy elszakította volna, és visszaadta neki.

„Ráadásul az aláírás nem az övé. Ha Laureano be akarja hajtani a követelést, be kell mutatnia egy bírónak. Így szakértői véleményt is kérhetünk.”

Saul megkeményítette az arcát.

– Nem a te érdekedben áll listát készíteni.

– És a nagybátyádnak nem érdeke okmányokat hamisítani.

Julian nem szólt semmit. Egyszerűen kinyitotta a fészer ajtaját, mire Moro és Niebla kiszaladtak, dühösen ugatva. A két férfi visszatért a teherautóhoz.

Amikor eltűntek, Julián Clarára nézett.

– Ezt akartam tőled elvenni.

– Az is része.

Nem magyarázkodott tovább.

A következő hetekben Clara megszállottan könyvelgette Juliánt, és a tartozásait. Talált egy üres táblát, egy darab szént, és felírta azokat az árakat, amelyeket a férfi nem kért: 15 pesót élelmiszerre, 40-et egy napi karbantartásra, 120-at a berendezések javítására. Minden este levonta a keresetét a 18 500 pesóból.

– Nincs szükségem rád – tiltakozott.

-De igen.

Clara megjavította a szivárgásokat, hámokat varrt, megjavított két széket, megerősítette a fészer ajtaját, és megtanulta a szállítási útvonalat. Julián hajnal előtt elindul Moróval és Nieblával; amikor visszatér, a kunyhót melegen, a vacsorát pedig készen találja. Cserébe megmutatta neki, hol veszélyes a jég, hogyan kell a szélben havazni, és melyik szakadékokat kell először átvágni.

Egyikük sem nevezte otthonának azt a helyet. Apránként azonban mindketten úgy kezdtek viselkedni, mintha az lenne.

Február végén egy vihar váratlanul érte őket, miközben egy farmra szállított gyógyszerből tartottak hazafelé. Julián egy megkeményedett hófoltra lépett, ami megrepedt a súlya alatt. Lecsúszott egy lejtőn, és az egyik kezével elakadt egy gyökerben.

Clara a földre vetette magát, beletúrt a csizmájába, és mindkét kezével megragadta a hátizsákja pántját.

„Engedjétek el!” – kiáltotta Julian. „Le fog rántani titeket!”

– Fogd be a szád, és gyere be!

Moro és Niebla elkezdtek hátrálni, amikor meghallották a sikolyokat. Clarának és a kutyáknak sikerült visszahozniuk a szilárd talajra.

Amikor Julian felállt, szemben állt vele, olyan közel, hogy látta a szempilláin a deres tapintást.

– Velem együtt eshettél volna le.

– Olyan adósságot fizettél, ami nem a tiéd volt.

– Ez nem jelenti azt, hogy meg kell halnod értem.

Klára a tekintetét fogta.

– Nem. Ez azt jelenti, hogy már nem vagy idegen.

Julian először elnézett.

Márciusban olvadni kezdett a hó, és vele együtt a nyugalom is. Egy délután egy cetlit találtak az ajtóra szegezve: Laureano azt állította, hogy megszerezte Arturo telkének jogait, és követelte, hogy Clarának 72 órán belül megjelennie kell a birtok átadása érdekében.

Pislogás nélkül olvasta az újságot.

– Ez sem törvényes – mondta Julian.

-Még nem.

— Mit jelent ez?

Clara bejött, felnyitotta régi kabátja belső varrását, és kivett belőle egy megsárgult, fóliába csomagolt nyugtát.

Chihuahua vagyonnyilvántartásából származott. Arturo halála előtt hat nappal kelt, és egy olyan okiratot említett, amelynek bejegyzése kataszteri korrekció miatt függőben volt.

„Arturo talált valami furcsát Laureano számláiban” – magyarázta Clara. „Ezért írta az ingatlant a nevemre a halála előtt. Azt mondta, hogy ha bármi történne vele, ne bízzak senkiben, aki az adósságaimról beszél hozzám.”

Julian másfajta hideget érzett, mint a hegyekben.

– Gondolod, hogy Laureanónak köze volt a halálához?

„Nincs rá bizonyítékom. Arturo meghalt, amikor a teherautója egy szakadékba zuhant. De három nappal később Laureano már a földtulajdon felől érdeklődött.”

Clara megtartotta a nyugtát.

„Le kell mennem San Jerónióba. Van egy dokumentum, amit Arturo hagyott egy széfben a szövetkezetben. Ha még ott van, akkor megtudjuk, mit próbált elrejteni Laureano.”

Másnap reggel lementek a kutyákkal. Amikor megérkeztek a faluba, a szövetkezetet zárva találták, és egy piros pecsétet az ajtaján.

„TŰZ MIATT LEZÁRVA”.

Klára elsápadt.

Egy városi rendőr közeledett a sarok felől.

– Clara Becerra?

A nő bólintott.

Az ügynök előhúzott egy zacskó megfeketedett bizonyítékot.

– Ezt találtuk abban a dobozban, amin a neved állt. És van itt valami, amit látnod kell, mielőtt Don Laureano megtudja, hogy túlélted a tüzet.

3. RÉSZ
A táskában egy kis fémdoboz volt, amit a hő elgörbített, de még mindig lezárt. A tiszt elmagyarázta, hogy a tűz az elektromos helyiségben keletkezett. Nem tudták megerősíteni, hogy gyújtogatás történt-e. A felügyelő jelenlétében és a jegyzőkönyv elkészítésével elvágták a sérült zárat.

Három dolog volt benne: egy hitelesített okirat másolata, egy kataszteri térkép és egy viaszos papírba csomagolt kis memóriakártya.

Clara mindkét kezével fogta az írást.

Nem az a romos kis ház volt, amiről Laureano beszélt. San Jerónimótól északra fekvő 64 hektárnyi erdő és legelő volt, Clara Becerra Salgado nevére bejegyezve. A felső határ Julián menedékhelyének területével határos. Arturo évekkel korábban vásárolta meg a földet, és röviddel halála előtt hivatalosan is átruházta feleségére.

A függőben lévő kataszteri korrekció nem érvénytelenítette az okiratot, és Laureano tudta ezt.