A herceg udvarolni jött húgának, de távozása során vágyakozott arra a nőre, aki ajtót nyitott.

– A herceg jön a húgodért. Próbáld meg nem a látogatást egy újabb lehetőséggé alakítani, hogy megmutasd, milyen okos vagy.

Mariana abbahagyta a krizantémok rendezgetését.

Az anyja rá sem nézett. Az asztalterítőt vizsgálgatta, meg volt győződve arról, hogy egyetlen gyűrődés is tönkreteheti a család jövőjét.

– Megpróbálok lélegezni – felelte Mariana.

–És változtasd meg azt a ruhát. Úgy nézel ki, mint egy nevelőnő.

Mariana Valdés 29 évesen megtanulta felismerni azokat a mondatokat, amelyek tanácsnak tűnnek, de sebeket hagytak maguk után. Húga, Lucero, 22 éves volt, és hetek óta készült fogadni egy férfit, akit alig ismert név szerint: Don Sebastián Mendozát, Northbridge hercegét.

1824 ősze volt. Abban az angol vidéki házban mindent úgy rendeztek el, hogy Lucero természetesnek tűnjön órákon át tartó tanítás után.

Mariana felkapta a virágkosarát, és a hallba indult.

Aztán kopogtak az ajtón.

A komornyik már harmadszorra is arrébb tolt egy asztalt. Mariana nyitott ajtót.

Egy magas férfi állt az esőben. Sáros volt a válla, vizes volt a haja, és csak egyetlen kesztyűt viselt.

– Jobb lesz, ha bemegyek – mondta a nő.

Biztonságban vagy?

„Herceget várunk. Anyám nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy fuldokló idegent találjon a lépcsőn.”

A férfi az esőbe nézett.

– Nem akarnám veszélyeztetni egy ilyen eseményt.

– Már elegen vannak, akik belülről csinálják.

Mosolygott.

Mariana félreállt, hogy elengedje, és egy kendőt nyújtott neki. Az idegen panasz nélkül elfogadta, lenyűgözve Mariana egyszerűségétől.

– Vannak problémáid az apámmal?

– Azért jöttem, hogy megismerjem a családot.

– Rossz napot választottál. Ma mindannyian önmagunk egy továbbfejlesztett verzióját alakítjuk.

-És te?

– Arra kértek, hogy próbáljak meg nem beszélni.

A férfi hangosan felnevetett.

Mariana kíváncsian figyelte. Nem tűnt kereskedőnek vagy szolgának. Talán egy szomszéd volt, akit az apja meghívott, majd a herceg miatt elfelejtett.

„Mi olyan szörnyű a látogatóban?” – kérdezte.

– Még semmi. Az érdemük abban rejlik, hogy már az érkezésük előtt káoszt okoznak.

Elrendezte a kosárból kiálló virágot.

Apám egy olyan kabátot visel, amit utál. Anyám kétszer cserélte ki a virágokat. A nővérem annyi utasítást kapott arról, hogyan viselkedjen természetesen, hogy valószínűleg már nem is emlékszik rá.

A férfi mosolya ellágyult.

– Ideges vagy?

– Azt akarja, hogy mindenki boldog legyen.

– Ez nem tűnik könnyű feladatnak.

Mariana felnézett. Meglepődött, hogy ilyen gyorsan megértette.

– Nem az.

Úgy tűnt, mintha még valamit kérdezne tőle, amikor Doña Beatriz megjelent a folyosón.

Hirtelen megállt.

– Excellenciád!

Mariana érezte, ahogy megváltozik a talaj a lába alatt.

Ránézett az anyjára. Aztán az idegenre. Végül a magányos kesztyűre.

– El kellett volna mondania nekem.

– Igen – ismerte el. – Meg kellett volna tennem.

Ez az egyenes válasz jobban nyugtalanította, mint bármilyen kifogás.

Doña Beatriz bocsánatot kérni kezdett, de Sebastián udvariasan félbeszakította.

– Lerobbant a hintóm. Korábban érkeztem a vártnál, és a lánya olyan kedves volt, hogy fogadott.

Mariana megszorította a kosarat.

– És a társalgás meggondolatlansága.

– Ez volt a reggel legjobb része.

Az anyja hallgatott.

Abban a pillanatban megjelent Lucero, gyönyörűen és sápadtan kék ruhájában. Tökéletes pukedlizést mutatott.

Mariana elment, mielőtt bárki emlékeztethette volna, hogy a látogatás nem neki szólt.

Sebastian a következő órát Luceróval beszélgetve töltötte.

Intelligensnek, kedvesnek találta, és úgy találta, hogy zongorázás közben képes nevetni a saját hibáin. Semmi sem volt benne, ami kifogást érdemelt volna.

De amikor nevetést hallott a folyosón, az ajtó felé pillantott.

Lucero észrevette.

Azt is észrevette, hogy távozás közben a herceg körülnézett, hogy találjon valakit, aki nincs a szobában.

Azon az estén belépett Marianna hálószobájába.

– Kedvelt téged.

Mariana nyitva tartotta a könyvét.

– Mulatságosnak találta, hogy olyan nővel találkozik, aki nem tudja, mikor kell befognia a száját.

– Kedvelt téged – ismételte meg Lucero.

– Azért jött, hogy találkozzon veled.

A húga az ágy szélén ült.

– Ez nem jelenti azt, hogy össze kell házasodnunk.

Marianna becsukta a könyvet.

– Meg akarod csinálni?

Luceronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Szeretni akarom. Anya annyira izgatott…

Marianna megfogta a kezét.

– Vele kellene élned. Anyának csak az esküvőről kellene mesélnie.

Lucero elmosolyodott, de aztán lesütötte a szemét.

– Ha érdeklődne irántad, az talán fájna nekem.

Mariana valami szorosan a mellkasában érzett.

– Akkor nem lesz semmi.

–Még nem végeztem. Fájna, ha mindenki azt hinné, hogy kihagytam valamit. Nem tudom, hogy fájna-e, ha elveszíteném őt.

Nővére őszintesége védtelenné tette.

– Semmiben sem szenvedsz hiányt.

–Tudom, amikor veled vagyok. Ezen a szobán kívül nehezebb emlékezni rá.

Szó nélkül megölelték egymást.

A következő hetekben Sebastian visszatért a házba.

Tartotta magát a megbeszélt látogatásaihoz, beszélgetett Luceróval és hallgatta a zenei előadásait. Mariana Mercedes nagynénje közelében maradt, vagy valami sürgős feladattal foglalkozott.

Nem próbálta sarokba szorítani.

Egyik délután történetesen az üvegházban voltak, a nagynéni pedig pár lépésnyire ült.

– Úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy elkerül engem – jegyezte meg Sebastián.

– Tiszteletben tartom látogatásod okát.