– Mi van, ha ezt az okot újra kellene mérlegelni?

Mariana letette az ollót az asztalra.

– Akkor először a nővéremmel kell beszélned.

Komolyan nézett rá.

—Igazad van.

Nem vitatkozott. A címe sem volt kivétel.

Mariana a nap további részében azon tűnődött, miért fájt annyira, hogy beleegyezett, hogy elmegy.

A meghívó Northbridge-be október végén érkezett.

Az egész család három napot töltött ott. Doña Beatriz elintézte Lucero ruháinak átalakítását, és azt tanácsolta Marianának, hogy viseljen valami diszkrétet.

A palota mérete lenyűgöző volt, de más dolgok ragadták meg a figyelmét: egy idős szolga fáradtsága, egy túl nehéz ajtó, egy öreg kutya, amelyet Sebastian óvatosan félretett, mielőtt üdvözölte őket.

A herceg nagynénje, Doña Consuelo, vacsora közben kihallgatta.

– Miért nem ment még férjhez?

Az anyja lélegzete elállt.

Mariana letette az evőeszközöket.

– Nem találtam elegendő okot.

Consuelo néhány másodpercig fürkészően nézte.

Aztán hangosan felnevetett.

– Ülj le mellém holnap. Unatkozni kezdek olyan emberek között, akik azt válaszolják, amiről azt hiszik, hogy hallani akarom.

Másnap reggelre lovastúrát szerveztek.

Lucero éppen felült a lovára, amikor egy laza szíj a kanca oldalának csapódott. Az állat felágaskodott. A fiatal nő elvesztette a kengyelét, és felsikoltott.

Mariana lépett oda először.

Lassan beszélt, hirtelen mozdulatok nélkül, miközben a vőlegény tartotta a gyeplőt. Sebastian azonnal megérkezett és lesegítette Lucerót.

A lány remegett.

A pincér, aki alig volt tinédzser, dadogva kezdett bocsánatot kérni.

– Megnéztem a széket, Excellenciás uram. Esküszöm.

Mariana megvizsgálta a szíjat.

– A bőr megrepedt a csat alatt. Kívülről nem lehetett látni.

Sebastian elvette a papírt. Arca még mindig feszült volt.

„Ellenőriztesd az összes díszletet. És te kísérd haza a fiatal hölgyet” – utasította a fiút. „Ez nem engedetlenség volt.”

A fiatalember megkönnyebbülten nézett rá.

Később Sebastian megtalálta Marianát az istálló mellett.

– Azt hitte, kirúgom.

– Nem tudtam, mit fogok csinálni.

– De úgy döntött, megvédi őt.

Megvonta a vállát.

– Féltem.

Sebastian egy pillanatig hallgatott.

– Beszéltem Luceróval.

Marianna megfordult.

– Mit mondott neked?

–Hogy nem lenne tisztességes továbbra is olyan elvárásokat táplálni, amelyeket egyikük sem akar teljesíteni.

– Mondta neki, hogy nem akar férjhez menni?

– Igen. Világosabban, mint ahogy én tettem.

Marianna lassan vette a levegőt.

-És most?

–Most szeretnék megismerkedni veled. Semmi trükközés az ajtón, és semmi ürügy a húgod meglátogatására.

A ház felé nézett.

– Szinte semmit sem tud rólam.

– Ezért kérdezem.

Mariana úgy érezte, viccelnie kellene, de képtelen volt rá.

– Időre van szükségem.

– Meg fogja kapni.

Azon az éjszakán Lucero az ablaknál találta meg.

– Nem fogok hozzámenni feleségül – mondta, mielőtt Mariana megkérdezhette volna. – És megkönnyebbültem.

– Az emberek beszélni fognak.

– Az emberek akkor is beszélgetnek, amikor esik az eső.

– Ez más.

Lucero közeledett.

– Igen. Mert ezúttal te vagy az, aki boldog lehetne, és ez mintha megrémítene.

Mariana válaszolni akart, de a húga megölelte.

– Ne védj azzal, hogy elveszed tőlem az életet, amire vágysz.

Az udvarlás levelekkel kezdődött.

Sebastián elküldte az elolvasott könyveket kérdésekkel együtt. Mariana pedig különálló papírlapokra írt jegyzetekkel és a szerzőről szóló némi kritikával küldte vissza őket.

Elmondta neki, hogyan örökölte a címet a bátyja váratlan halála után.

Mesélt neki azokról a hónapokról, amikor az apja beteg volt, és neki a számlákkal, a bérleti szerződésekkel és olyan döntésekkel kellett foglalkoznia, amelyekről senki sem hitte, hogy képes meghozni.

Azt is elmondta neki, miért utasított vissza egykori udvarlóját.

– Mindent én döntöttem el – magyarázta egy nagynénjével elkísért séta során –. Hol fogunk lakni, mikor látogatom meg a családomat, milyen barátságokat fogok fenntartani.

Így mondta?

– Nagyon kedvesen. Mintha egy tökéletesen berendezett házat adna át nekem, ahol egy széket sem mozdíthatok el.

Sebastian pár lépést tett, mielőtt válaszolt.

–Én is elkövettem egy hasonló hibát. Azt hittem, meg kell találnom a megfelelő embert, aki betölti a helyét az életemben.

Marianna ránézett.

-És most?

–Most kezdem felfedezni, mennyit kellene változnia az életemnek ahhoz, hogy ezt igazán megosszam.

Most először tette a kezét a karjára.

Nem ígéret volt. Valami nehezebb volt számára: egy lehetőség.

Novemberben Sebastian nyíltan látogatni kezdte Marianát.

Doña Beatriz megkönnyebbüléssel és aggodalommal vegyes érzéssel fogadta a változást. Egy herceg még mindig érdeklődött az egyik lánya iránt, de a történet már nem úgy alakulhatott, ahogy tervezte.

A család részt vett egy táncmulatságon a Robledo családnál.

Mariana Luceróval volt, amikor hangokat hallottak egy paraván mögött.

– Szegény lány. A herceg érte jött, az idősebb nővére pedig megtartotta.

– Abban a korban biztosan erőfeszítéseket kellett tennie.

Lucero megmerevedett.

Mariana érezte, hogy elpirul az arca.

– Menjünk – mormolta.

De mielőtt az ajtóhoz ért volna, Doña Beatriz lépett oda.

—Mi történik?

Mariana halkan elmagyarázta neki.

Az anyja körülnézett, aggódva, hogy ki figyelheti őket.

– Figyelmeztettelek, hogy ez kellemetlen lesz. Talán egy időre le kellene szoknod a fogadásáról.

Lucero felemelte a fejét.

-Szóval így?

—Hogy lecsillapítsa a hozzászólásokat.

Mariana a többit már nem hallotta.

Hirtelen úgy érezte magát, mint a lány, akinek félre kell állnia, hogy mások dolgát megkönnyítse.