A herceg anélkül írta alá a válási papírokat, hogy ránézett volna; a következő levélen szereplő név halálsápadttá tette.
A toll kopogása a papíron 3 év házasságnak vetett véget.
Sebastián de la Vega még az utolsó oldalt sem olvasta el.
Határozott mozdulattal aláírta, a tollat a mahagóni asztalra helyezte, és Ignacio Treviño ügyvéd felé tolta a dokumentumokat.
Odakint az októberi eső verte a mexikóvárosi családi kúria ablakait. 1896-ot írtunk. Míg a felső társaság tagjai fogadásokon, vasúti avatásokon és az ország legbefolyásosabb családjai által rendezett bálokon vettek részt, ebben a szobában egy olyan szövetség bomlott fel, amelyet egykor az év házasságaként ünnepeltek.
Sebastián 35 éves volt, és számos birtok, ezüstbányák, valamint egy vasúttársaság örököse, amely összekötötte az ország középső részét északkal. Vezetékneve megnyitotta az utat bankok, minisztériumok és magánszalonok előtt.
Volt azonban valami, amit a vagyonával nem tudott megvenni.
Egy örökös.
Felesége, Lucía Montemayor, hároméves házasságuk alatt nem adott neki gyermeket.
„Még mindig leállíthatjuk az eljárást” – figyelmeztetett Treviño ügyvéd. „Miután ezek a dokumentumok eljutnak a polgári bírósághoz és az egyházi törvényszékhez, nehéz lesz botrány nélkül visszavonni a különválást.”
– A botrány már létezik – felelte Sebastian. – Az emberek évek óta azon tűnődnek, hogy miért nem tud nekem gyereket szülni a feleségem.
– Doña Lucíát soha nem vizsgálta meg egy általad választott orvos.
Sebastian felnézett.
– Mire célzol?
– Semmi. Csak arra emlékszem, hogy a feltételezett sterilitásáról szóló jelentéseket a cárdenasi háziorvos hozta.
A vezetéknév hallatán Sebastian arca megkeményedett.
Beatriz Cárdenas a vasúttársaság egyik fő üzlettársának lánya volt. Gyönyörű, elegáns és ambiciózus volt, és az elmúlt évben Sebastián legközelebbi bizalmasává vált.
Beatriz mondta el neki, hogy Lucía már a férjhezmenetele előtt tudott az állapotáról.
Ő volt az is, aki azt állította, hogy olyan orvosi dokumentumokat látott, amelyek bizonyították, hogy a Montemayor család eltitkolt egy örökletes betegséget.
– Lucía beleegyezett a különválásba – mondta Sebastián. – Vagyon vagy pénz követelése nélkül írta alá. Csak azt kérte, hogy megtarthassa a hegyekben lévő házat.
– Azt is kérte, hogy soha többé ne keresd.
Ez a mondat váratlan fájdalmat okozott neki.
Sebastian egy pohár konyakkal titkolta el.
– Akkor mindketten megkapjuk, amit akarunk.
Ignacio egy mappába tette a dokumentumokat.
– Azonnal indulok a bíróságra.
Amikor az ajtó becsukódott, Sebastian egyedül maradt.
Megkönnyebbülésre számított. Ehelyett a konyak keserű ízű volt, és a kastély üresebbnek tűnt, mint valaha.
Emlékezett rá, ahogy Lucia elefántcsont színű ruhában sétált végig a folyosón. Emlékezett rá, ahogy remegő kezekkel felemelte a fátylat. Emlékezett azokra az estékre, amikor Lucia zongorázott, ő pedig az ajtóban állt, és nem merte félbeszakítani.
Aztán jöttek a csendek.
Lucía abbahagyta a gyűlésekre járást. Fogyott. Elkezdte bezárni a szobáját, és minden alkalommal megborzongott, amikor Beatriz belépett a házba idegcsillapítókkal a kezében.
Sebastian ezt féltékenységnek és gyengeségnek értelmezte.
Lucía most egyedül élt egy régi családi haciendában, Coahuila hegyei között elrejtve.
Sebastian visszatért az íróasztalához, és elkezdte átnézni az aznap délelőtti levelezést.
Meghívók, szerződések és kölcsönkérelmek hevertek benne. A lap alján egy vastag, kék viasszal lezárt borítékot talált.
Felismerte a jelvényt.
Dr. Rafael Ledesmáé volt, Mexikó egyik legelismertebb orvosáé, aki politikusok, üzletemberek és magas rangú katonatisztek kezeléséről ismert.
Sebastian felbontotta a levelet.
„Don Sebastián:
A felesége kívánsága ellenére írok, mert félek, hogy a hallgatásom újabb tragédiát okozhat.
Hat hónappal ezelőtt Doña Lucía éjszaka érkezett a klinikámra. Alultáplált volt, erős hasi fájdalmai voltak, és mérgezés jelei mutatkoztak nála. Miután megvizsgáltam, megerősítettem, hogy körülbelül három hónapos terhes.
Sebastiannak elállt a lélegzete.
Újra elolvasta a mondatot.
Lúcia terhes volt.
A levél remegett az ujjai között.
Folytatta az olvasást.
„A naponta bevett tonik kis mennyiségű arzént és vetélést okozó gyógynövénykeveréket tartalmazott. Doña Lucía azt állította, hogy Beatriz Cárdenas kisasszony személyesen kézbesítette neki az üvegeket, biztosítva őt arról, hogy azokat a szorongásának kezelésére írták fel neki.”
A szoba mintha megdőlt volna.
Sebastiannak eszébe jutott, hogy Beatriz egy kis pohárba töltötte a tonikot.
– Idd meg az egészet, drágám. Segít majd pihenni.
Ő maga is megköszönte nekik a figyelmüket.
Hagyta, hogy az a nő a szeme láttára mérgezzen meg a feleségét.
„Doña Lucía azért nem volt hajlandó feljelenteni önt, mert Miss Cárdenas biztosította arról, hogy ön ismeri a tonik tartalmát. Azt mondta, hogy mindketten meg akartak szabadulni a gyerektől, hogy megkönnyítsék a szétválást.”
A felesége elmenekült, meggyőződve arról, hogy veszélyt jelentesz.
Tegnap híreket kaptam Coahuilából. Doña Lucía koraszülés után fiúnak adott életet. Mindketten túlélték, bár állapotuk továbbra is rossz.
Egy kisebb lap esett ki a borítékból.
Ez egy születési anyakönyvi kivonat volt.
Sebastian elolvasta a középre írt nevet.
Mateo Sebastián de la Vega Montemayor.
A fia.
Volt egy élő fia.
Kihagyta a levegőt a tüdejéből. Nekitámaszkodott az asztalnak, hogy el ne essen.
A bizonyítvány utolsó sora azt jelezte, hogy a gyermek 12 nappal ezelőtt született.
Sebastian arra a helyre nézett, ahol percekkel korábban még a válási papírok voltak.
Az aláírásukkal nemcsak hogy megtagadta Luciát.
Kétségbe vonta fia örökségének jogosságát is, megkönnyítve ezzel Beatrice és szövetségesei számára az örökség vitatását.
– Ignacio!
Kirohant az irodából.
Nem várta meg a szolgákat. Átment a folyosón, fogta a kabátját, és megparancsolta, hogy nyergeljék fel a lovát.
