A herceg az összes nőt elutasította… de a nagyanyja pontosan tudta, kit kellene választania.
A herceg megkérte a kezét, amikor Elena már a kezében tartotta a bőröndjét, de a lány úgy lépett hátra, mintha halálos ítéletet ajánlott volna fel neki.
– Nem fogom elcserélni a szabadságomat egy vezetéknévért, még akkor sem, ha a tiéd.
Felipe Valcárcel, Peñablanca hercege az ajtóban állt, bizonytalanul, mit mondjon. Harminckét éve alatt először a föld, a pénz és a cím sem segített abban, hogy megszerezze azt az egyetlen dolgot, amire igazán vágyott.
Mindez 14 nappal korábban, 1788 telén kezdődött, amikor a nagyanyja végre elvesztette a türelmét.
A 80 éves, megözvegyült Catalina grófnő ezüstnyelű botot hordott, és szokása volt olyan igazságokat kimondani, amelyeket mások a legyezőik mögé rejtettek. Felipére pueblai otthonának könyvtárában bukkant, miután újabb sikertelen házassági ajánlatot tett.
– Miss Bustamante sírva távozott.
– Nem házasodhatok meg azért, hogy gyarapítsam a vagyonunkat.
–Visszautasíthatnád anélkül, hogy egy törött csengőhöz hasonlítanád a beszélgetésüket.
Felipe egy érintetlen poharat hagyott az asztalon.
– Azt mondta, hogy szereti a vidéket, majd bevallotta, hogy soha nem tette be a lábát zöldségeskertbe.
– Talán a kedvében akartam járni.
-Pontosan.
Catherine Fülöp szüleinek portréit nézte. Összekötötték vagyonukat, és életük hátralévő részét ez a frigy gyötörte. Túl jól tudta unokája félelmének forrását.
–Felbéreltem egy lányt, hogy 14 napra rendszerezze a könyveimet.
– És mi köze nekem ehhez?
–Hogy van véleménye, amiről azt mondod, hogy hiányzik neked.
Felipe azonnal gyanakodni kezdett.
– Nagymama, soha többé ne szerezz nekem feleséget.
– Megszerveztem egy munkát.
– A többi már rajtad múlik.
A fiatal nő vádliig sárral borítva érkezett a Los Fresnos-i ranchra. Catalina odaköltöztette téli könyvtárát, és Felipét kényszerítette, hogy elkísérje.
Elena Robles egy kis bőröndöt, néhány könyvet és egy édesanyjától örökölt Bibliát cipelt. Hat évet töltött fizetés nélkül egy beteg nagynénje ápolásával. A temetés után a rokonok, akik a betegség alatt soha nem jelentek meg, elfoglalták a házat, és adtak neki néhány napot a távozásra.
Egy pap ajánlásának köszönhetően ideiglenes munkát kapott. A fizetés lehetővé tette számára, hogy szobát béreljen, és tanárként keressen munkát.
A komornyik, Don Tomás, a csizmájára nézett, miközben ajtót nyitott.
– A grófnő várja önt.
– Először is szükségem lenne egy rongyra.
– Majd mi gondoskodunk a talajról.
– Azt terveztem, hogy gondoskodom a lábaimról.
Egy férfihang hallatszott a lépcső felől.
– A talaj komoly problémákat élt túl.
Elena felemelte a fejét. Felipe sötét mellényt és fehér inget viselt, és olyan arckifejezéssel, ami megszokta a meghajlást.
„Akkor nem lesznek áldozatok” – válaszolta a nő.
Don Tomás mozdulatlan maradt.
Felipe lement néhány lépcsőfokon.
– Ez az összes poggyászod?
– Ez minden, amim van.
A válasz elfojtotta az iróniáját. Meleg vizet és a kék szobát kérte. Elena mosolygás nélkül megköszönte, hogy kompenzálja a szegénységét, vagy hogy olyan alázatot színleljen, amit nem érzett.
Másnap Catalina elmagyarázta a feladatot: kötetek rendszerezése, címek másolása és a sérültek szétválasztása. Mielőtt elkezdené, azt szerette volna, ha a férfi megreggelizne velük.
Elena nagyon kevés kenyeret evett. Megtanulta kiszámolni, mennyit tud elfogadni, mielőtt valaki hálát kezdene követelni tőle.
– Itt nem vonják le a fizetésedből az ételt – mondta az idős asszony.
Elena letette a kést.
– A nagynéném sem beszélt kedvezményekről.
– Azt mondta, hogy család vagyunk.
Felipe többet értett, mint amennyit be akart vallani.
– És a többi családtag?
– A temetés után hazataláltak.
Catalina röviden felnevetett. Felipe lesütötte a szemét, hogy elrejtse a mosolyát.
Elena fedezte fel.
– Viccesnek találod?
– Azt hittem, az unokatestvéreim a temetés előtt megérkeznek, hogy függönyöket válasszanak.
– Akkor a legjobb lenne távol tartani tőlük a kulcsokat.
Ez volt Felipe első beszélgetése hosszú hónapok óta, amely nem a hozományról szólt.
A következő napokban Elena egy könyvtári ablaknál dolgozott. Gondosan osztályozott, olvashatóan másolt, és a szüneteiben elolvasott néhány oldalt.
Felipe egy növénytermesztésről szóló értekezést tanulmányozott.
– Nem tűnik valami pihentető olvasmánynak.
– A termés elvesztése sem tűnik megnyugtatónak.
Odahúzott egy széket.
Elena az apja kis farmján nőtt fel. Emlékezett a barázdákra, a vízfolyásokra és a vitákra arról, hogy túl közel ültettek a patakhoz.
Az ablakából egy elárasztott földterületet látott. Térképet kért, és a terület lejtőjére mutatott.
– A víz itt befolyik, és nem talál kiutat.
Felipe elmagyarázta, hogy az adminisztrátor az esőzéseket hibáztatta.
– Az eső nem fog engedélyt kérni a visszatérésre.
– Ellenőrizned kell azokat az árkokat.
Majdnem megsértődött. Aztán újra a térképre nézett.
A délutánt ceruzákkal, tervekkel és számokkal megbeszélve töltötték. Elena nem ismerte az összes részletet, de olyan kérdéseket tett fel, amelyek arra kényszerítették őket, hogy válaszokat találjanak. Felipe rájött, hogy valaki előtt kijavítani magát nem mindig jelenti azt, hogy elveszíti a tekintélyét.
Az adminisztrátora megígérte, hogy átvizsgálja a területet. Elena folytatta a könyvek válogatását, bár elkezdte nagyon figyelmesen hallgatni a könyvtár felé közeledő lépteket.
Vasárnap Felipe nagynénje és nagybátyja, Don Alonso és Doña Mercedes, bejelentés nélkül megérkeztek.
Mercedes észrevette Elena ruhájának megfoltozott mandzsettáját.
— Milyen családból származol?
– Az enyémből, asszonyom.
