Elena letette a bőröndöt a földre.

– Nincs hozományom.

– Tudom.

– Udvariasságból nem fogok egyetérteni veled.

– Én is tudom.

– És továbbra is olvasni fogom azokat a könyveket, amelyeket unalmasnak találsz.

Felipe alig mosolygott.

– Most már nagyon érdekelnek.

Megfogta a kezét. Ez nem a házasság elfogadása volt. Valami kisebb dolog, és mindkettőjük számára nehezebb: engedély arra, hogy egyre közelebb kerüljenek egymáshoz.

Catalina egy megbízható hölgy kíséretében szervezte meg az utat. Elena vitte a holmiját és a mezőgazdasági dokumentumokat, amelyek összegyűjtésében segédkezett.

A fővárosban Rodrigo magyarázatokkal és kifogásokkal fogadta Felipét. Édesanyja, Mercedes először a uzsorásokat, majd Elenát hibáztatta a beavatkozásért.

– Ez családi ügy.

A fiatal nő kinyitott egy mappát.

– Ez a földeken dolgozó családokat is érinti.

Felipe ügyvédje áttekintette a dokumentumokat, és módosított engedélyeket talált. A hitelezők beleegyeztek abba, hogy felfüggesztik az összes eljárást, amíg tisztázzák, mely garanciák érvényesek. Rodrigónak felelnie kellett a saját vagyonáért, és le kellett mondania arról a jogáról, hogy mások számláit kezelje.

Nem oldódott meg egy délután alatt. Voltak megbeszélések, panaszok és hetekig tartó munka. Felipe ott maradt, amíg meg nem szerezte a földet, amelyet unokatestvére megpróbált elfoglalni.

Elena eközben tanári állást kapott. Kibérelt egy szobát az iskola közelében, és a fizetése egy részéből vett egy új zárat.

Amikor Felipe meglátogatta, a nő különböző csészékben felszolgált kávéval üdvözölte.

– Nincs itt családi edénykészlet.

– Szerintem ez előny.

Fáradtan, boldogan és jegyzetfüzetek között találta. Távozva megértette, hogy szeretni őt azt jelenti, hogy azt akarja, hogy nélküle is jól tudjon élni.

Catalina is meglátogatta. Felment a vendégház keskeny lépcsőjén, és anélkül, hogy megjegyzést tett volna a méretére, alaposan megvizsgálta a szobát. Elena felajánlotta neki a legkevésbé ingatag széket.

– Azt vártad, hogy egymásba szeretünk – mondta a fiatal nő.

Az idős asszony nem színlelt meglepetést.

– Reméltem, hogy az unokám talál majd valakit, akit nem tud lenyűgözni a tulajdonaival.

–Munkára volt szükségem, nem arra, hogy tanulságul szolgáljon neki.

Catalina a térdei között tartotta a botot. Hozzá volt szokva, hogy jó szándékkal irányítsa az életet, és utána hálát kapjon. Ezúttal egészen a végéig hallgatott.

—Igazad van.

–El kellett volna mondanom neki a reményeimet, mielőtt meghívtam.

Elena elfogadta a bocsánatkérést anélkül, hogy sietett volna vigasztalni. Aztán megmutatta a tanítványainak a gyakorlatokat. A beszélgetés közös nevezőre jutott, egyiküknek sem kellett engedelmeskednie a másiknak.

Távozva Catalina egy kölcsönkért könyvet tett az asztalra, nem egy drága ajándékot. Elena megígérte, hogy visszaadja a megjegyzéseivel együtt. Ez a látogatás az idős asszonyt is megváltoztatta: kérdéseket kezdett írni a döntések bejelentése helyett. Felipe észrevette a különbséget, és megértette, mennyi bátorságra volt szüksége Elenának ahhoz, hogy mindkettőjüket kijavítsa. Nagyanyjának továbbra is mindenről megvolt a véleménye, de megtanulta megvárni a válaszokat, még akkor is, ha azok nem egyeztek a terveivel.

Hónapokig leveleztek egymással. Könyvekről és termésről beszélgettek, megosztották egymással hibáikat, és felidézték az apró örömöket. Felipe már nem csinált minden nézeteltérésből próbatételt. Elena megtanulta, hogy a társaság elfogadása nem kell, hogy eltörölje a függetlenségét.

Amikor újra a házasságról kérdezte, az iskolakertben történt, miután segített megjavítani egy padot.

– Veled akarok életet építeni.

– De azt akarom, hogy abban az életben legyen hely annak is, ami a tiéd.

Elena hosszan nézte őt.

– Szeretnék egy asztalt, ahol dolgozhatok.

– És folytasd a tanítást.

– És hogy be tudjak csukni egy ajtót, amikor egyedül kell lennem.

Felipe bólintott.

– Később újra ki kell nyitnod, hogy beszélhessünk.

Mosolygott.

– Ezt megígérhetem.

A menyegző kicsi volt. Catalina a sétabotjával érkezett, és egyfajta elégedettséggel, amit néhány percig próbált leplezni.

Elena egy egyszerű ruhát viselt, amit egy kollégája segítségével varrt. Felipe anélkül várta, hogy az órájára nézett volna, vagy azon aggódott volna, ki utasította vissza a meghívást.

Amikor visszatértek Los Fresnosba, az árkokat újakban, a tetőket pedig kijavítva találták. A későbbi esőzések nehézségeket okoztak, de a telkek már nem maradtak úgy elárasztva, mint korábban.

Elena iskolát nyitott a hacienda mellett. Folytatta a könyvelés ellenőrzését, de újra hibákat követett el, mert a szerelem nem tette tévedhetetlenné. Felipe azt is megtanulta, hogy beismerje a hibáit anélkül, hogy megaláztatást érezne.

Egyik este vitatkoztak egy döntésen, amelyet a nő megkérdezése nélkül hoztak. A férfi elindult a könyvtár felé, megismételve egy gyermekkora óta ismert gesztust.

Megállt a folyosón.

Visszament az ebédlőbe, és odahúzott egy széket.

– Nem akarom, hogy a szolgákon keresztül beszéljünk.

Elena letette a kezében tartott levelet az asztalra.

– Akkor ülj le.

Catalina hallotta őket beszélgetni a szomszéd szobából. Nem tökéletes ígéreteket hallott. Magyarázatokat, bocsánatkéréseket, és sokkal később egy nevetést.

Másnap reggel Elena Felipét egy mezőgazdasági értekezés olvasgatása közben aludni találta. Óvatosan levette Felipéről a szemüveget, és megjelölte az oldalon a megfelelő részt.

Amikor a lány elhúzta a függönyöket, felébredt.

– Maradsz?

Elena az asztalára, a diákjai jegyzetfüzetére és az ajtóra nézett, amit bármikor kinyithatott, amikor csak akarta.

Aztán odahajolt, hogy megcsókolja.

– Igen, Felipe.

– Én is téged választalak ma.