A herceg egy régi birtokot adott neki, hogy megszabaduljon tőle, és ő a megye legjobb birtokává alakította.
– A birtok a tiéd lesz. Cserébe a hónap vége előtt elhagyod ezt a házat.
Catalina Robles nem a szentírásokat nézte, hanem a második terítéket, amit egy szolgálólány épp most vett le a reggelizőasztalról.
Az övé.
Úgy tűnik, a távozási parancs már keringett a szolgák között, mielőtt tudomást szerzett volna róla.
Az ablakon kívül Don Alejandro Mendoza, Valdeluz hercege ült, kezét a háta mögött összekulcsolva. Eső verte Új-Hispánia felföldjén fekvő rezidenciájának ablakait. 1804-et írtunk, és Catalinát már két éve Rafael, a herceg unokatestvérének szegény özvegyeként mutatták be.
29 éves volt, tudta, hogyan kell könyvelni, és megtanulta felismerni a megaláztatást még akkor is, ha az viaszpecséttel járt.
– És mi annak a helynek a neve, ahol a legkevésbé leszek útban?
Alejandro megfordult.
—A tövisek.
Beatriz néni a karosszékében felsóhajtott, és a sóhaj túlságosan is hallható volt.
Catalina rájött, hogy a beszélgetést begyakorolták, amire nem hívták meg.
„A ház felújításra szorul” – tette hozzá. „Kapni fog egy összeget a legszükségesebbekre. Az ingatlanon nincs jelzálog.”
– Eleget termel ahhoz, hogy eltartsa magát?
Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Talán körültekintő gazdálkodással.
Catalina ezután lenézett a dokumentumokra.
Rommá tették, hogy ne kelljen tovább egy fedélen lakniuk vele.
Amikor azonban a nevét, mint egyedüli tulajdonost olvasta, olyasmit érzett, amire nem számított.
Rafael halála óta először zárulhatott be egy ajtó a döntésével.
– Szükségem van a könyvelési könyvekre és a teljes leltárra.
Beatriz felvonta a szemöldökét.
– Mindig annyira érdekelték a kellemetlen dolgok.
Katalin összegyűjtötte a szentírásokat.
– Még kellemetlenebb lenne úgy aláírni, hogy nem érted őket.
18 nappal később érkezett Los Espinosba, két bőrönddel, egy doboz könyvvel és a ruhájába varrt zacskóban tárolt pénzzel.
A homlokzaton repedések voltak. Egy fügefa nőtt a pajta fala mellett. A ház keleti szárnyán a tetőcserepek mélyedést képeztek, ahol összegyűlt a víz.
Don Eusebio, a birtok 30 évig tartó igazgatása, a lépcsőn várta.
Beletörődő arckifejezéssel nézett a poggyászra.
– Kitakarítottam a legkevésbé párás szobát, asszonyom. Ha ez nem felel meg Önnek, megszervezhetjük a holnapi visszaszállítását.
Katalin kiszállt a hintóból.
– Először is mutasd meg a számlákat.
Az öregember pislogott.
– Nem akarsz pihenni?
– Tudni akarom, hová jutottam.
A délutánt egy nedves papír szagú szobában töltötték. Az oldalakon elmaradt bérleti díjak, elveszett állatállomány, egyre kisebb összegért eladott termény volt látható.
Három ház üresen állt tető hiánya miatt. A malom kilenc éve nem működött. A zöldségeskert alig termett valamit.
Catalina talált egy petíciót az öntözőárok javítására. 4 éves volt.
Alább a hercegi kormányzat válasza olvasható: „A kiadások elhalasztásra kerülnek, amíg a bevételek javulnak.”
Többször is elolvasta a mondatot.
Azt remélték, hogy a víztelen föld pénzt terem, hogy visszaadhassák nekik a vizet.
Másnap reggel sétálni ment.
Don Eusebio lovas hintót rendelt. A lány visszautasította, mert az utak nem értek el minden házhoz.
Az elsőben egy nőt talált, aki edényeket helyezett a szivárgások alá.
Tomasának hívták. Három gyermeke volt, és öt havi lakbért tartozott.
– Ma nem azért jöttem, hogy elhozzam tőled a pénzt – tisztázta Catalina.
A nő látszólag nem hitt neki.
Az egyik sarokban egy körülbelül 7 éves kislány ölelt magához egy nedves takarót.
„A mi ajtónkat is elviszik?” – kérdezte.
Katalin lehajolt.
– Ki mondta ezt neked?
Tomasa elnézett.
A behajtó azzal fenyegetőzött, hogy elveszi az ajtót részleges fizetésként. Azt mondta, jó fából van.
Catalina zavarba jött a kabátja melegétől.
Visszatérve megkérdezte Euszebiost, hogy ki adta ezt a parancsot.
– A lakbérbeszedő. Gondolom, meg akarta őket ijeszteni.
– Vonják le őt ettől a feladattól. Mától kezdve itt a bérleti díjakról lesz szó, a számlák pedig előttünk lesznek.
– Ha azzal kezded, hogy mindent megbocsátasz…
– Nem bocsátottam meg semmit. Kiderítem, mennyit tudnak fizetni. Ezek külön ügyek.
A következő hetekben pénz kezdett kiáramlani a tőzsdéről.
Nem függönyökhöz vagy edényekhez.
Catalina először a lakott házak tetejét javította meg, biztosította a ház veszélyes részét, és élelmet vásárolt a leggyengébb állatállománynak.
Minden egyes bérlővel beszélt. Új határidőket szabott Tomasának, mivel a férje megbetegedett. Azonnali első befizetést követelt egy férfitól, aki eladta a termését, és a pénzt szerencsejátékra költötte.
Don Eusebio eredeti dokumentumokat kezdett hozni neki összefoglalók helyett.
Egyik este, miközben a juhok veszteségeit vizsgálta, három egymást követő telet talált ugyanazzal a magyarázattal: „Rossz évszak”.
Hol volt a nyáj?
Az öregember egy legelőre mutatott a térképen.
Meglátogatásuk során egy szélnek kitett földdarabot fedeztek fel, rajta egy elsüllyedt fészerrel.
Elköltöztették az állatokat és rendbe tették a menhelyet.
Nem történt csoda. Még két juh elpusztult. De a többiek túlélték.
Catalina minden kiadást és minden eredményt feljegyzett, még azokat is, amelyek zavarba ejtették.
Az első komoly csapás januárban ért minket.
Egy kőműves felfedezte, hogy a keleti szárny főgerendája korhadt. A javítása szinte az összes fennmaradó pénzt felemésztené.
Don Eusebio otthagyta a költségvetést az asztalon.
– Írnod kell a hercegnek.
Catherine elképzelte Beatrice-t, ahogy elolvassa a levelet, mielőtt az elérné Alexandert. Elképzelte az elégedettséget, ami aggodalomnak álcázódik.
