A herceg előkelő menyasszonyt várt a várostól — A fiatal nő a herceg puskájával és virágokkal érkezett le
A menyasszony puskával és vadvirágokkal érkezett, és a márki rájött, hogy ez az idegen ismeri a titkot, amit 7 éve eltemetett.
Január volt. Dér borította az utat a Santa Elvira haciendához, Új-Spanyolország hegyeiben. Alejandro de Mendoza a lépcsőn várakozott Leonor nagynénjével és a házban tartózkodó tizenegy szolgával.
A lány kiszállt a hintóból, sáros csizmával, egy virágkosárral és egy zöld bőrönddel a kezében. Húsz éves volt, és semmi olyan begyakorolt gesztus nem volt meg benne, amit Alejandro elvárt egy leendő feleségtől.
– Elisa Navarro vagyok.
– A virágok a házba valók, és ez egy visszatérés.
A márki felismerte a tokot, a kopott sarkát és a bőrön lévő apró sebhelyet. Benne apja sörétes puskája volt, amelyet egy téli estén zálogba adott, amikor 19 éves volt.
Nem találta meg. És senkinek sem mondta el, hol van.
Mielőtt felment volna az emeletre, Elisa üdvözölte a lépcsőn várakozókat. Megkérdezte a bőröndjét tartó nő nevét, és megköszönte a kocsisnak, hogy idehozta. Jacinta látta, hogy Alejandro minden mozdulatát követi a látogatónak. Régóta nem sikerült senkinek elterelnie a figyelmét az aggodalmairól, még egy üdvözlés során sem.
Elisa átnyújtotta neki. Jeges ujjait érezve Alejandro abbahagyta a tok nézését.
– Mikor ettél utoljára?
— Hajnalban.
Megkérte Jacintát, a házvezetőnőt, hogy kísérje őket a konyhába. Leonor a nappaliba akarta vezetni a látogatót, de Alejandro addigra már magával vitte a csomagjait.
Abban a konyhában égett az egyetlen tűz a földszinten. Elisa levest és kenyeret evett, miközben a férfi előtte állt, kezében a bőrönddel.
– Ki adta neki?
—Az apám.
– Rafael Navarro, San Jerónimo pénzkölcsönzője.
Alejandro elnézett.
– Elmondta neki, mi történt.
-Ott voltam.
Jacinta diszkréten távozott. Elisa megvárta, amíg kettesben maradnak.
– Elmondom neked azt a részt, amit nem tudsz, de szükségem van rá, hogy engedd meg, hogy mások nélkül mondjam el.
Mielőtt Alejandro válaszolhatott volna, Leonor megjelent, hogy rendreutasítsa a vendéget. Elisa letette a csészéjét, és elkísérte a nappaliba.
Ott látta az eltávolított festmények nyomait, az üres helyet, ahol az óra volt, és a kiégetetlen kandallót. Zálogba adott tárgyak között nőtt fel; tudta, hogyan ismerje fel, mit adott el egy család, mielőtt beismerte volna a csődjét.
Leonor közvetlen volt.
– Az apád évek óta kölcsönad pénzt erre a házra.
– Házassági ajánlatot tettem egy olyan helyzet megoldására, amelyet nem tudunk fenntartani.
Elisa a szoknyájára tette a kezét.
– Apám aláírta az adósság elengedését, mielőtt elmentem.
– El fog jönni, hogy átadja az okmányt, akár lesz esküvő, akár nem.
A néni abbahagyta a kanál kevergetését.
– Akkor miért jött?
– Mert találkozni akart az unokaöccsével.
– Ha összeházasodunk, az azért lesz, mert mindketten akarjuk.
Leonor a uzsorás lányát figyelte. Érveket készített elő egy megfélemlített fiatal nőnek, és nem tudta, mitévő legyen ezzel a válasszal.
Azon az estén Alejandro kinyitotta a fegyverraktárban lévő tokot. A sörétes puska tiszta és jó állapotban volt. Valaki hét évig vigyázott rá.
Emlékezett a San Jerónimo-i pultra, a hidegre és a három kupacba osztott érmékre.
Az apja hitelezőket és kifizetetlen fizetéseket hagyva meghalt. Alejandro először a holmiját adta el. A puskából származó pénz több családot is eltartott a tél legrosszabb hónapjában.
A hitelező korrekt árat ajánlott neki, és nem tett fel kérdéseket. Alejandro kérte, hogy senki se tudja, honnan származik a fegyver.
Arra is emlékezett, hogy apró kezek gyengéden betakarták. A lány arcára nem emlékezett.
Elisa viszont nem feledkezett meg arról a fiúról, aki a legkisebb kupacot tartotta fenn magának.
Akkoriban 13 éves volt. Az apja megengedte neki, hogy kitakarítsa a boltot és vigyázzon a tűzre. Amikor a fiatalember elment, a nő egy virágot tett a vitrinbe, meggyőzve, hogy vissza fog térni.
Soha nem érkezett meg. Rafael visszautasította a megvételi ajánlatokat, Elisa pedig továbbra is gondját viselte a puskának, amíg Leonor ajánlata lehetővé nem tette számukra, hogy visszaküldjék.
A következő napok olyan örömet hoztak Santa Elvirának, amire Alejandro már nem számított.
Elisa megtudta az alkalmazottak nevét, bevitte a virágait az ebédlőbe, és meghallgatta Mateót, az istállófiút. A 14 éves fiú elvesztette édesanyját, a hacienda egykori alkalmazottját.
Egyik délután felfedezte, hogy Alejandro képes utánozni a könyv szereplőinek hangját. Megkérte, hogy olvasson, miközben ő egy kesztyűt javít. Amikor meghallotta, hogy megváltoztatja a hangját, hangos nevetésben tört ki, ami Mateót is magához vonzotta. Mindhárman a konyhai tűzhelynél fejezték be, várva a következő fejezetet. Leonor a folyosóról hallotta őket, és nem akarta félbeszakítani őket.
Leonor megtanította neki, hogyan kell látogatókat fogadni. Elisa gyorsan megtanulta, bár megkérdezte, miért kell egyeseket előbb üdvözölnie, mint másokat.
– Mindig is így csinálták.
– Tehát valakinek kellett, hogy legyen rá oka az elején.
A néni végül nevetett.
Alejandro meghívta egy sétára a hegyekbe. Megmutatta neki a nagyapja által épített falat, és bevallotta, hogy gyerekkorában több látogató szeme láttára leesett a lóról.
– Azt mondtam, önként ugrottam le.
Elisa anélkül nevetett, hogy befogta volna a száját. A férfi keresni kezdte az okokat, hogy újra hallhassa azt a nevetést.
