Még mindig volt valami sürgős, amit meg kellett oldani.

Don Hernán Salazar február 8-án érkezik, hogy megvitassa a vadászterület bérleti szerződését. Ez a szerződés biztosítja a birtok fenntartását a következő szezonokban.

Alejandrónak olyan házat kellett mutatnia neki, amely képes betartani az ígéretét. Nem fogadhatta őt pótolt fegyverekkel, és nem is titkolhatta el előle a helyzetet.

Elisa azt javasolta, hogy a zöld tokban lévő sörétes puskát cserébe átadva szerezzék vissza a két eredeti példányt a kereskedőtől.

Alejandro visszautasította.

– Visszaadtál nekem valamit, amiről azt hittem, örökre elveszett.

– Nem akarom, hogy újra eltűnjön, csak hogy megőrizzem a büszkeségemet.

Elisa vitatkozott vele. Az alkalmazottakra, a télre és az előttünk álló hónapokra gondolt. A férfi pedig arra a gondosan szervezett visszatérésre gondolt, ami hét évig tartott.

Végre megértették, hogy egyikük sem akarta a másikat boldoggá tenni egy csendes veszteséggel.

– Akkor beszéljünk az apámmal – mondta.

Másnap együtt érkeztek San Jerónióba. Alejandro mozdulatlanul állt a bolt előtt.

Elisa is félt. Miután mindenkit biztosított arról, hogy egyedül is boldogulni fog, most segítséget kellett kérnie.

– Menjünk át együtt.

Rafael Navarro felemelte a fejét, amikor meghallotta a csengőt. 68 éves volt, nagy kezei és sosem maradt egyenesen a szemüvege.

Már azelőtt felismerte a márkit, hogy bemutatkozott volna.

Elisa elmagyarázta a helyzetet, és azt javasolta, hogy az apja vásárolja meg a fegyvereket a nevére. Elisa úgy fizet neki, hogy ellenőrzi és felméri a bolt készletét, ahogyan azt távozása előtt is tette.

– Akkor is dolgozni fogok, ha férjhez megyek.

Alejandro a pultra tette a kezét.

– Nem fogom kérni, hogy hagyja abba.

Rafael néhány pillanatig figyelte.

–Láttam, hogy 7 évvel ezelőtt pénzt számolt.

– Először is félretette, amire a többieknek szükségük volt.

Alejandro nagyot nyelt.

A hitelező elmagyarázta, hogy ezért tartotta meg a puskát a határidő lejárta után. Várta a visszakapott pénzt, ami soha nem érkezett meg.

– Életben volt – mondta Sándor.

– Csak szégyelltem magam.

Rafael bólintott anélkül, hogy a férfi kisebbnek érezte volna magát.

Kinyitott egy fiókot, és elővette a régi nyugtát. A név hiányos volt, de a dátum még tisztán látszott. Alejandro az ujjai között tartotta. Gyakran képzelte el, hogy visszatértekor ez a papír zavarba hozza majd. Rafael egyszerűen odahúzott neki egy jobb széket, és megkérdezte, kér-e kávét. A márkinek várnia kellett, mielőtt válaszolhatott volna.

Aztán megbeszélték a feltételeket. Elisa alkudozott a fizetéséről, a határidőkről és a bolt ellenőrzésére szolgáló látogatásokról. Az apja írásba foglalta az egészet, és megígérte, hogy személyesen utazik el a fegyverekért.

Mielőtt elmentek, megölelte a lányát.

– Gyere vissza szeptemberben.

– Mindig túl sok almát veszek.

Ők voltak azok, akiket a néhai felesége jobban szeretett. Elisa tudta ezt, és soha nem mondta el neki.

Visszaúton Alejandro megkérte őket, hogy a hacienda közelében álljanak meg a hintóval. Az utolsó szakaszt tiszta ég alatt tették meg.

– Feleségül akarlak venni, Elisa.

–Tudni akarom, mi bántja, és hallani akarom a nevetését az ebédlőben.

Megfogta a kezeit.

–Amikor 13 éves voltam, csodáltam egy fiút, aki megpróbált mindenkiről gondoskodni.

– Most már ismerem a férfit, még akkor is, amikor fél, és szeretem.

Alexander megcsókolta. Egyiküknek sem kellett Leonor leveleit vagy Rafael beszámolóit átnéznie, hogy eldöntsék, mit tegyenek ezután.

Február elején házasodtak össze a Santa Elvira kápolnában. Elisa kék ruhát és Anselmo által aznap reggel küldött szárazvirágokat viselt, és képtelen volt szavakat találni a megköszönésére.

Leonor diszkréten sírt. Jacinta nem bírta. Mateo egyenesen állt, büszkén, hogy tanúja lehet, Rafael pedig a lánya közelében maradt.

Anselmo az ajtó közelében ólálkodott, indulásra készen, mielőtt bárki szólítaná. Elisa megkérte, hogy jöjjön közelebb, hogy megnézhesse a virágait. Alejandro hellyel kínálta, és ő elfogadta, könnyes szemmel.

Amikor Salazar megérkezett, Alejandro elmagyarázta neki a helyzetet a látogatás megkezdése előtt. A visszaszerzett fegyverek a helyükön voltak. A számlák is ott voltak, egy tervvel együtt, amely nem a nem létező vagyon ígéretén alapult.

Salazar Anselmóval és Mateóval járta be a hegyet. Érdekelte a jól karbantartott terület és a régi menedzser tudása. Három szezonra írtak alá.

Két kutyával és egy titkárnővel érkezett, aki készen állt minden részletet ellenőrizni. Alejandro gazdagságot színlelve folytatta a beszélgetést. Anselmo bemutatta a feljegyzéseit, Mateo pedig rámutatott a gyermekkora óta ismert utakra. Amikor elváltak, Salazar megkérdezte, kik lesznek ott a következő szezonban. Alejandro az alkalmazottaira nézett, és azt válaszolta, hogy ugyanazokkal az emberekkel várja őt látni.

A birtok továbbra is adósságokkal küzdött, de képes volt fizetni a fizetéseket, megjavítani az ablakokat és újra begyújtani a kandallót a folyosón.

Elisa továbbment az apja boltjába. Minden leltár után Rafael levonta a megbeszélt összeget, és odaadta neki a fizetésének fennmaradó részét. Alejandro néha délutánonként érte jött. Megvárta, amíg Elisa a pult mögött befejezte a számláit.

Egyik este Alejandro felfedezte az antik virágot a zöld tokban. Elisa bevallotta, hogy gyerekkorában tette oda.

Talált egyet a szárított virágok közül az esküvőjéről, és odatette mellé.

Tavasszal együtt ültek a konyha lépcsőjén. Bentről Jacinta, Leonor és Rafael hangja hallatszott, amint arról beszélgettek, hogyan kell órát javítani.