A visszaúton megszámolta, mi hiányzik.

– Aznap este megkaptam a puskáját.

– Az apám soha nem gúnyolt ki, és soha nem árult el.

Alejandro megállt. Nem bírta elviselni, hogy hirtelen egy olyan ember szemén keresztül lássa magát, aki ismerte a kétségbeesését.

Szó nélkül visszatért a tanyára, és másnap pirkadat előtt lóháton kilovagolt.

Elisa úgy érezte, tönkretette a kialakulóban lévő bizalmat. Elterelést keresve bement a fegyverraktárba, és megnézte a család gyűjteményét.

Aztán valami nyugtalanítót látott.

A régi leltár szerint a sörétes puskákat ugyanaz a mester készítette. Többön azonban hiányzott az ő jelzése. Másokon rejtett javítások és különbségek voltak láthatók, amelyeket egy igényes vásárló azonnal felismerne.

Megkérte Mateót, hogy hívja fel Jacintát. Együtt megerősítették, hogy Anselmo, az adminisztrátor, fegyvereket visz egy kereskedőhöz, hogy átvizsgálja őket, majd visszaadja a fegyverkovácsnak.

Elisa ellenőrizte, és megállapította, hogy 4 darabot kicseréltek.

Nem elég volt, hogy másképp néztek ki. Átkutatta a leltári rajzokat, a dátumokat és az előző tulajdonos által feljegyzett jeleket. Az összehasonlítás megerősítette félelmeit. Becsukta a könyvet, mielőtt egy másik alkalmazott belépett volna. Nem akarta, hogy gyanú terjedjen a hagyatékban, mielőtt bizonyítékot szerezne, és a felelős személytől hallana.

Amikor Alejandro visszatért, a nő a szolgálati ajtónál várta.

Leült mellé, és sikerült elmagyaráznia a szökését.

– Az első évben nem volt pénzem visszaszerezni a puskát.

– Később sikerült megcsinálnom, de szégyelltem visszamenni.

Elisa végighallgatta anélkül, hogy megpróbálta volna egy könnyed mondattal megvigasztalni.

– Nem azért jöttem, hogy ítélkezzem felette.

– Tudom.

Alejandro az udvarra nézett.

– Ezt nehezebb megértenem.

Megkérte, hogy másnap kísérje el a szomszédos városba. Mielőtt vádat emelne, tisztáznia kellett valamit.

A boltban a boltos felismerte a Navarro vezetéknevet. Elisa megmutatta neki a leltárban szereplő számokat, és rákérdezett a fegyverekre.

A férfi megtalálta a feljegyzéseit. Egy Santa Elvira-i adminisztrátor évek alatt négy eredeti sörétes puskát adott el. Kettőt még mindig megtartott; a többi más kezekben volt.

Alejandro sápadtan hallgatózott a bejárattól.

A kereskedő pénzt vagy cserébe fogadott el a zöld tokban lévő fegyverért, amely többet ért a többinél.

Üzletkötés nélkül távoztak.

Visszafelé menet Elisa először Anselmóval kért időt, hogy beszélhessen. Nem akarta összekeverni a már bizonyított tényeket azzal, amit még nem tudott.

Alejandro beleegyezett, bár a bizonytalanság fájt neki.

Hajnalban Elisa elment az intéző házához. Anselmo 63 éves volt, és 19 éve dolgozott a Mendoza családnál. Egy makulátlan szobában lakott, ahol az ablak mellett egy üveg szárított virág állt.

Mesélt neki a kereskedő feljegyzéseiről.

Anselmo lassan leült.

– A főnök megparancsolta, hogy adjam el annyit, amennyi a bérek kifizetéséhez szükséges.

– Azt is megkért, hogy ne mondjam el neki, mit árulok.

Elisa úgy érezte, gyanúja kezd megváltozni.

A menedzser számlákat mutatott. Néhány eladásból béreket, élelmiszert és sürgős javításokat fizettek. Végül azonban bevallotta, hogy az utolsó két fegyver árát megtartotta magának.

– Nincs családom és pénzem arra az esetre, ha már nem tudok dolgozni.

– Féltem.

Elisa hallgatott, amíg be nem fejezte.

„A félelme megmagyarázza, mit tett, de Alejandronak tudnia kell.”

Anselmo eltakarta az arcát.

– Meg fogsz bocsátani nekem.

– Gyerekkora óta ismerem, és meg fog bocsátani nekem, még akkor is, ha nem érdemlem meg.

Rettegett attól, hogy ilyen nagylelkűség jelenlétében éljen, tudván, hogy visszaélt vele.

Elisa vasárnapig adott neki időt a beszélgetésre. Utána elárulja, mit fedezett fel, beleértve a nyugtákat és a pénzt, amit megtartott.

Távozva Leonort találta ott, aki várta. Nagynénje tartott egy jelenettől, de amint meghallotta a hangját, becsukta az ajtót, és felszolgált neki valami forrót.

– Az unokaöcsém tegnap újra elkezdett énekelni.

Elisa felnézett.

– Amióta az apja meghalt, nem tette.

Leonor megértette, hogy ez a fiatal nő többet jelent egy egyszerű pénzügyi megállapodásnál. Ennek ellenére kérte, hogy a házasságkötés időpontjának kitűzése előtt világosan beszéljék meg a vagyonát és a munkáját.

A házassága alatt hagyta, hogy mások döntsenek helyette. Nem akarta, hogy Elisa ezt megismételje.

– A férjem eladta a házat, amit anyám rám hagyott.

Leonor kinézett az ablakon.

– Csak azután tudtam meg, hogy már elvitték a bútorokat.

Elisa megfogta a kezét. Nagynénje otthagyta, meglepődve ezen a szertartástalan vigaszon. Aztán megkérte, hogy őrizze meg a megállapodás másolatát, és mielőtt mások kívánságait elfogadná, beszéljen a saját kívánságairól.

Vasárnap Anselmo nem kereste Alejandrót.

Alkonyatkor Elisa a fegyvertárba vezette a márkit. Letette az asztalra a leltárt, a nyugtákat és a pótolt sörétes puskákat. Mindent elmesélt neki.

Alejandro a végéig hallgatta.

–Megkértem, hogy tartsa meg ezt a házat, aztán megkértem, hogy hagyja figyelmen kívül, hogyan csinálta.

Elisa rámutatott a legújabb rekordokra.

– De azt a pénzt megtartotta magának.

-Tudom.

Alejandro átment az udvaron, és sokáig Anselmo házában maradt.

A menedzser benyújtotta lemondását és átadta a megtakarításait. Alejandro elfogadta a hozamot, de nem volt hajlandó elhagyni őt ennyi év után.

Továbbra is dolgozott, megosztja a beszámolókat, és mindent megtanít Mateónak, amit tudott. Beszélgetni fognak a nyugdíjba vonulásáról, mielőtt eljönne az ideje, hogy szüksége legyen rá.

Anselmo sírt. A bizalom aznap este nem állt helyre, de mindketten megegyeztek abban, hogy elkezdik újjáépíteni.