A herceg három egymást követő szezonban nem volt hajlandó vele táncolni; de a negyedikben a nő utasította vissza.
– Három téllel ezelőtt bármit megadtam volna, hogy veled táncolhassak, Duke. Ma este nem.
Isabel Valdés hangtalanul ejtette ki ezeket a szavakat. Rodrigo de Alarcón mégis úgy érezte, hogy az egész terem hallotta őket.
A keze néhány másodpercig kinyújtva maradt, köztük lebegve. Körülötte a legyezők mozgása megszűnt. A zenekar közelében egy hölgy félbeszakított egy nevetést. Senki sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna Valdemora hercegét visszautasítást kapni.
Izabella meghajolt, és visszatért a húgához.
Nem remegett.
Ez zavarta őt a legjobban.
Rodrigo sokszor elképzelte már ezt a pillanatot. Gondolataiban mindig hálásan mosolygott, elfogadta a kezét, és elfelejtette a várakozást.
Soha nem gondoltam volna, hogy megunhatja magát, mielőtt a férfi összeszedi a bátorságát, hogy odamenjen hozzá.
Ez a történet Londonban kezdődött, egy olyan télen, amikor a hintók elakadtak a hóban, és a táncokat több száz gyertya világította meg.
A Valdés család évekkel korábban érkezett Pueblából, amikor apjuk egy kis angol birtokot örökölt anyjától. Megtartották vezetéknevüket, képzettségüket és néhány előkelő kapcsolatukat, de nagyon kevés pénzzel. Diszkréten éltek, és társasági összejövetelekre jártak egy nagynénjüknek köszönhetően, aki mindenkit ismert.
Isabel nem volt a leghangosabb vagy legjobban öltözött fiatal nő a szobában. Sötét szemei voltak, éles hallgatósága volt, és szokása volt olyan kérdéseket feltenni, amelyek arra kényszerítették a többieket, hogy gondolkodjanak, mielőtt válaszolnának.
Rodrigo egy könyvtárban találkozott vele egy fogadáson.
Egy könyvet keresett, amit valaki túl magasra tett. A férfi odanyúlt, elolvasta a címét, és megjegyezte, hogy ez egy szokatlan választás a vendégek között.
– Talán a vendégek többet olvasnak, mint gondolod – felelte Isabel.
Rodrigo nevetett.
Utazásról, Mexikóról és az eső utáni föld illatáról beszélgettek. Isabel felidézte, hogy az édesanyja mindig azt mondta, hogy egyetlen ház sem igazán üres, amíg valaki forró csokit készít a konyhában.
Amikor behívták őket a nappaliba, láthatóan megbánta, hogy véget ért a beszélgetés.
Isabel az éjszaka hátralévő részét azzal töltötte, hogy erre az arckifejezésre emlékezett.
Nem egy címbe szeretett bele. A lehetőségbe szeretett bele, hogy újra beszélhet azzal a férfival.
A következő táncnál a nagynénje utalt rá, hogy a lánynak szabad kontradance-a van.
Rodrigo lehajtotta a fejét.
– Ma este nem táncolok, kisasszony.
Izabella elfogadta a választ.
Percekkel később látta, hogy megfogja egy örökösnő kezét, és a szoba közepére vezeti.
Nem sírt ott. Megvárta, míg hazaér, levette a kesztyűjét, és becsukta az ajtót.
A húga, Inés, az ágy mellett ülve találta meg.
– Soha többé ne kérj tőle semmit.
– Talán már elkötelezte magát.
Inés nem vitatkozott. Leült mellé, és kigombolta a ruhája apró gombjait.
A második télen Isabel újra találkozott Rodrigóval. A férfi az olvasmányaira emlékezett. Kérdezte az apja egészségi állapotáról. Néhány percig ő volt a könyvtár ura.
Amikor bejelentették a következő darabot, összeszedte a bátorságát.
– Megadnád nekem ezt a táncot?
Rodrigo elnézett.
– Nem táncolok, kisasszony.
Ugyanazon az estén egy bankár lányával táncolt.
A megaláztatásnak voltak tanúi. Isabel nevetést hallott egy ventilátor mögül, és érezte, hogy a fülébe száll a forróság.
A hintóban a nagynénje úgy tett, mintha semmit sem látott volna.
Isabel értékelte ezt a kedvességet, de ugyanakkor gyűlölte is.
A harmadik tél már nem kérdezett semmit.
Egy ablaknál állt, majdnem üres igazolványát az ujjai között tartva. Rodrigo meglátta. Még egy lépést is tett felé.
Aztán egy másik nőhöz fordult.
Isabel a üvegre tapadt havat nézte, és megértett valamit, amit évekig került: már nem tudta az éjszakáit egy soha meg nem érkezett kéz köré szervezni.
Hazaérve, bedobta a képeslapot egy dobozba.
Másnap beleegyezett, hogy elkíséri Inést egy koncertre. Utána elkezdett dolgozni egy tanárral, aki hátrányos helyzetű lányokat tanított olvasni. Elégedettségét az órák előkészítésében, a történetek kiválasztásában és abban lelte, hogy végighallgatta, ahogy egy diák segítség nélkül befejez egy oldalt.
Ő is újra elkezdett táncolni.
Rájött, hogy hibázhat, és közben nevethet. Hogy vannak férfiak, akik képesek végighallgatni a teljes választ. Hogy egy este akkor is lehet gyönyörű, ha a herceg nincs jelen.
Amikor elkezdődött a negyedik tél, Isabel anélkül lépett be a folyosóra, hogy kereste volna.
Rodrigo azonnal észrevette a hiányát.
Látta, ahogy Tomás Robles-szel, egy fiatal mexikói diplomatával nevetgél. Látta, ahogy elfogadja a második meghívást, beszélget a kandalló mellett, majd anélkül távozik, hogy egy pillantást is vetne rá.
A férfi, aki általában visszahúzódott a beszélgetésektől, most először azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak maradna valaki.
Aztán megjelent Nicolás del Valle.
Észak-Angliából tért vissza családi vállalkozások vezetéséből. Nem rendelkezett Rodrigo rangjával vagy látszólagos vagyonával, de nyugalom áradt belőle, ami békét hozott a körülötte lévőknek.
Izabella a diákjai felől érdeklődött.
A következő találkozón eszébe jutottak a nevük.
Ez fontosabb volt neki, mint bármilyen bók.
Nicolás használt könyveket vett, versekről beszélgetett vele, és meghallgatta a Pueblával kapcsolatos emlékeit anélkül, hogy egzotikus kuriózummá változtatta volna őket.
Rodrigo olyan nyugtalansággal figyelte ezt a barátságot, amit eleinte óvatosságnak nevezett.
A barátja, Carlos kijavította.
– Ez nagyon hasonlít a féltékenységhez.
– Nem vagyok féltékeny.
