A herceg három egymást követő szezonban nem volt hajlandó vele táncolni; de a negyedikben a nő utasította vissza.

– Akkor már nem fogsz az ajtót nézni minden alkalommal, amikor kimegy vele a kertbe.

Rodrigo válasz nélkül ivott.

Carlos megtámasztotta a poharat.

– Nem sértődhetsz meg, mert megtanultam nélküled is jól érezni magam.

A szavak fájtak, mert pontosak voltak.

Az Alarcón-házat évekig kifogástalan homlokzat tartotta fenn. Rodrigo apja adósságokat, jelzáloggal terhelt ingatlanokat és kötelezettségeket hagyott maga után, amelyekről az udvarias beszélgetésekben nem esett szó.

Az anyja, Doña Leonor ragaszkodott a kényelmes házassághoz.

Rodrigónak közelebb kellett kerülnie az örökösnőihez, ápolnia a kapcsolatait, és el kellett kerülnie az olyan elköteleződést, amely nem segített volna helyreállítani a stabilitást.

Izabellnek nem volt elegendő hozománya.

Azt mondogatta magának, hogy azzal, hogy távol tartja, megvédi a problémáitól. Nem akarta elmagyarázni, hogy a vezetékneve mögött hitelezők várnak, és be sem vallani, mennyire vágyik rá, hogy lássa.

Továbbá kényelmes volt élvezni a csodálatukat anélkül, hogy a sajátunkat kockáztattuk volna.

Sokkal tovább tartott, mire felismerte az utolsó részt.

A negyedik télre a számlák már javultak. Rodrigo eladott egy improduktív ingatlant, és átszervezte a bérleti szerződéseket. Az érdekházasság már nem volt sürgős szükségszerűség.

Azonban továbbra is úgy viselkedett, mintha nem lenne más választása.

Amíg Isabel abba nem hagyta a várakozást.

Aztán elérkezett az az éjszaka.

Átment a szobán, meggyőződve arról, hogy elég lesz, ha kinyújtja a kezét.

– Isabel kisasszony, ez a tánc az öné.

És azt válaszolta, hogy már nem akarja őt.

Visszaérve a házba, Rodrigo nem hívta fel az inasát. Kesztyűvel a kezében állt a tűz mellett, és arra gondolt, milyen nyugodtan utasította vissza Isabel.

Nem próbáltam bántani.

Egyszerűen csak az igazat mondta.

A következő napokban üzenetet küldött, amiben beszélgetést kért. Isabel azt válaszolta, hogy nem tudja fogadni.

Rodrigo elkezdett egy másikat írni, de abbahagyta.

Most először értette meg, hogy a sürgőssége senkit sem köteleztet.

Egy későbbi találkozón üdvözölte, a családja felől érdeklődött, és meg sem próbálta elválasztani a barátaitól. Isabel udvariasan válaszolt. Ez a távolságtartó udvariasság jobban fájt neki, mint egy szemrehányás.

Egyik délután Nicholas végigsétált vele egy galérián, miközben Inés néhány festményt vizsgálgatott nem messze tőle.

„Még mindig akarod?” – kérdezte.

Izabellnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Nem tudom, mennyire szerettem azt a férfit, és mennyire szerettem azt a személyt, akinek elképzeltem, hogy lehetne.

Miklós bólintott.

– Nem kell szánalomból döntened iránta.

Szomorúan nézett rá.

– Én sem akarok igazságtalan lenni veled.

–Akkor ne legyél az. Ha barátok vagyunk, hadd legyen, mert mindketten ezt választottuk. Nem fogok versenyezni valakiért, aki nem biztos benne, hogy így akar engem.

Izabella röviden megfogta a kezét.

Őszinteségük lehetővé tette számukra, hogy megőrizzenek valamit, amit egy hamis ígéret elpusztított volna.

Hamarosan kiderült, hogy Isabel tavasszal Bathba tervez menni, hogy segítsen tanárának egy másik iskola alapításában.

A hír arra kényszerítette Rodrigót, hogy szembeszálljon az anyjával.

Doña Leonor azon kapta, hogy átnéz egy levelet, amit annyiszor javított ki, hogy a papír tele volt áthúzott részekkel.

– Ha Valdés kisasszonynak akar írni, először is ne úgy nézzen ki, mint egy közjegyző.

Rodrigo elejtette a tollat.

– Azt akartad, hogy egy vagyonnal rendelkező emberhez menjek feleségül.

Az anyja anélkül fogadta a vádat, hogy elnézett volna.

– Igen. Féltem, és én tanítottam meg téged arra, hogy ezt a félelmet kötelességnek nevezd.

Nem erre a válaszra számított.

Leonor leült.

– De a számlák hónapok óta javulnak. Nem lehetek folyton a magyarázata mindennek, amit úgy döntesz, hogy nem teszel meg.

Rodrigo a lángokra nézett.

– Azt hittem, megvédem őt.

– Megkérdezted tőle?

Nem.

Soha nem kérdeztem ezt magamtól.

Másnap egy rövid levelet küldött, amelyben engedélyt kért a látogatásra. Isabel beleegyezett, hogy délután 4 órakor fogadja, Inés jelenlétében.

Rodrigo időben érkezett, virág és ékszer nélkül.

A Valdés család kis nappalijában elmagyarázta az adósságokat, az elvárásokat és azt a félelmét, hogy bizonytalan életre kötelezi a nőt.

Izabella félbeszakítás nélkül hallgatta.

Amikor végzett, letette a csészét a tányérra.

– Nem tartoztál nekem egy tánccal sem, és nem is voltál köteles szeretni. De visszautasíthattad volna anélkül, hogy hazudnál nekem.

Rodrigo lehajtotta a fejét.

-Igen.

– Azt mondta, hogy nem táncol, aztán majd meglátom táncolni. Tudod, hányszor tűnődtem el azon, hogy mi olyan szégyenletes bennem?

Összekulcsolta a kezeit.

-Semmi.

– Most már tudom.

Ezek a szavak jobban fájtak neki, mint a nyilvános elutasítás.

–Sajnálom, Isabel. Nem azért vagyok itt, hogy igazold a tettemet.

– És miért pont most jön?

Rodrigo hosszú csend után válaszolt.

–Mert az, hogy láttam őt boldognak nélkülem, arra kényszerített, hogy elismerjem, mit nem akarok elveszíteni. Először csak arra gondoltam, hogy visszaszerezzem. Aztán rájöttem, hogy újra csak magamra gondolok.

Izabella a tekintetét állta.

– Mi van, ha soha nem akarok veled lenni?

– Joga lesz dönteni. És nekem ezt el kell fogadnom.

Azon a délutánon nem történt megbékélés.

Isabel megköszönte, hogy szólt, és kikísérte az ajtóig.

Amikor elment, Inés odalépett.

–Nem tartozol neki második esélyt csak azért, mert megtalálta a megfelelő szavakat.

-Tudom.

– Aztán figyeld meg, mit csinál, amikor nem kapja meg, amit akar.

Izabella megfogadta a tanácsot.