A következő hetekben Rodrigo nem gyakorolt ​​rá nyomást. Amikor éppen együtt olvastak, meghallgatta a véleményét anélkül, hogy megpróbált volna hencegni. Amikor a lány visszautasított egy meghívást, nem kért magyarázatot.

Egyik este egy rokona megjegyezte, hogy a szegény lányok tanítása nem megfelelő figyelemelterelés egy ilyen helyzetben lévő nő számára.

Rodrigo hagyta, hogy Isabel válaszoljon.

Aztán anélkül támasztotta alá az érvelését, hogy a nevében megszólalt volna.

Észrevette.

Azt is észrevette, hogy a herceg kevésbé durván bánik alkalmazottaival, még akkor is, ha nem tudja, hogy figyelik őt.

A beszélgetés lassan folytatódott. Már nem célzásokból állt, hanem konkrétumokból: egy könyvből, egy tévedésből, egy nehéz reggelből.

Isabel felfedezte, hogy Rodrigónak száraz a humorérzéke, és hogy zavarban van mások előtt zongorázni, mert túl sok hibát vét.

Rájött, hogy Isabel nyugalma nem jelenti azt, hogy soha nem haragszik.

Február végén egy vidéki összejövetelről hazafelé tartva váratlanul hóvihar érte őket. Külön hintóban utaztak; Isabel Inéssel és egy szolgálólánnyal utazott.

Az utat egy kidőlt fa zárta el.

Egy kocsis tudott egy közeli házról, amely Rodrigo idős nagynénjéé volt. Ott találtak menedéket mindannyian: hölgyek, szolgák és kocsisok.

Rodrigo segített takarókat és poggyászt pakoltatni anélkül, hogy nagy ügyet csinált volna belőle.

Két napig maradtak, amíg az utat megtisztították.

A második délutánon Isabel a nappaliban találta, amint egy dallamot próbált előcsalogatni egy elhangolatlan zongorából. Hibázott, felsóhajtott, és újrakezdte.

A lány elmosolyodott az ajtóból.

– Most már értem a nyilvánosságtól való félelmedet.

Rodrigo megfordult, meglepetten, majd felnevetett.

Inés a szomszéd szobában olvasott fel a ház úrnőjének. Hangjuk tompán szűrődött be a tűz ropogása közepette.

Izabella leült a kandalló mellé.

– Ha visszamennénk abba az első télbe, táncolnál velem?

Levette a kezét a billentyűzetről.

– Még aznap este megkérdezném tőle.

– Még akkor is, ha még mindig vannak adósságaim?

– Megmondanám neki az igazat.

A tűzre nézett.

– Sokáig tartott, mire elmúlott az az érzés, hogy valami hiányzik, mert te nem jöttél el.

– Tudom. Azt az időt nem adhatom vissza.

Ez volt az első alkalom, hogy informálisan megszólította. Nem tolakodásnak, hanem vallomásnak hangzott.

Izabella hallgatott.

Rodrigo felállt, de némi távolságot hagyott közöttük.

– Szeretnél táncolni?

A nő ránézett.

– Nincs zenekar.

– Emlékszem a dallamra. Bár már ismered a korlátaimat.

Isabel halkan felnevetett.

Kinyújtotta a kezét, anélkül, hogy közelebb hozta volna.

Ezúttal nem érezte úgy, hogy a boldogsága azon múlik, hogy elfogadja-e őt.

Pontosan ezért volt képes rá.

Lassan táncoltak egy kopott szőnyeg és a hangtalanul zengő zongora között. Rodrigo nagyon halkan dúdolt. Isabel hibázott a lépéseiben, mire Rodrigo követte, és a hibát egy esetlen fordulattá változtatta, amin mindketten nevettek.

Amikor a dallam véget ért, elengedte a kezét.

Nem kért ígéretet.

Isabel volt az, aki a közelben maradt.

A tavasz sárral az utakon és új fénnyel az ablakokon érkezett.

Isabel Bathba utazott, ahogy elhatározta. Rodrigo nem próbálta megállítani. Leveleket írt neki, amelyekben mesélt az életéről és kérdezősködött az övéről, anélkül, hogy minden oldalt könyörgött volna a visszatéréséhez.

Ő válaszolt.

Néha könyvekről beszélgettek. Máskor megosztották egymással aggodalmaikat. Egy levélben Isabel bevallotta, hogy egy diák elolvasta az első teljes történetét.

Rodrigo betette a papírlapot az asztalába.

Amikor hónapokkal később visszatért Londonba, meghívta egy sétára.

A séta végén ő fogta meg a karját.

A következő ősszel összeházasodtak, miután megbeszélték a pénzügyeket, az iskolát és a jövőbeli céljaikat. Doña Leonor anélkül fogadta a Valdés családot, hogy úgy tett volna, mintha soha nem lett volna előítélete. Inés a szertartás alatt sírt, és ezt az étkezés alatt végig tagadta.

Miklós mindkettőjükre koccintott.

Az ünnepség első tánca alatt Rodrigo odalépett a feleségéhez és meghajolt.

– Odaadnád nekem ezt a darabot?

Isabel emlékezett a jéghideg ablakokra, az üres kártyákra és a lányra, aki mellettük várakozott.

Gyengédséget érzett iránta.

Aztán a előtte álló férfira nézett.

-Igen.

Rodrigo elmosolyodott, de nem vezette azonnal a zene felé. Megvárta, amíg a lány a kezébe teszi a kezét.

Izabella saját szabad akaratából, örömmel tette.

És ezúttal egyikük sem hagyta várakozni a másikat.