Izabella azonban pontosan tudta, mit beszélnek a háta mögött. Nem volt naiv, de nem hagyta, hogy a rosszindulat megmérgezze a lelkét. Ahelyett, hogy bosszút állt volna azokon, akik korábban kigúnyolták, vagy a férje hatalmát használta volna fel elhallgattatásukra, a tettek mezejére lépett. Tudta, hogy a tiszteletet nem lehet megkövetelni; ki kell érdemelni.
A csendes forradalom
Az első évben Izabella radikálisan átalakította az udvari életet. A pazar, méregdrága bálokat, amelyek csak a nemesség szórakoztatását szolgálták, megritkította. Az ezekből megtakarított aranyakat a falvak fejlesztésére, a kutak tisztítására és az utak javítására fordította. Amikor az egyik idős herceg felháborodva kérdőre vonta a királyi tanácsban, mondván, hogy „a palota fénye megfakul, ha nem tartanak pompás ünnepségeket”, Izabella nyugodtan a szemébe nézett.
– A palota fénye nem a csillárokon és a selyemruhákon múlik, herceg úr – válaszolta csendes, de határozott hangon. – A birodalom igazi fénye a népünk mosolyában és jóllétében rejlik. Egy éhező ország felett uralkodni aranykoronában nem dicsőség, hanem szégyen.
A herceg férje, aki némán figyelte a jelenetet, büszkén mosolyogva bólintott. Attól a naptól kezdve a tanács tagjai is megértették: az új hercegnő nem csupán egy jószívű feleség, hanem éles eszű, határozott vezető is.
Izabella napjait nem a tükör előtt vagy a varrónők körében töltötte. Gyakran álruhát öltött, és egyszerű kísérettel járta a főváros utcáit. Beszélgetett a pékekkel, a kovácsokkal, az özvegyasszonyokkal. Meghallgatta a panaszaikat, és ami a legfontosabb: cselekedett. Amikor egy pusztító tűzvész elpusztította a város egyik legszegényebb negyedét, Izabella volt az első, aki a helyszínre sietett. Nem törődött vele, hogy a hamu beszennyezi a ruháját, vagy hogy a füsttől könnyezik a szeme. Saját kezűleg osztott vizet és kenyeret a károsultaknak, és még aznap éjjel elrendelte, hogy a királyi kincstárból építsenek új, kőből készült házakat az otthonukat vesztetteknek.
A nép, amely kezdetben kétkedve fogadta a „nem tökéletes” hercegnőt, hamarosan bálványozni kezdte. Már nem a formáit vagy a ruháit látták, hanem a szívét, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egy egész királyságot befogadjon.
A sötét felhők gyülekeznek
Három békés és termékeny év telt el, amikor az öreg király békésen, álmában elhunyt. A birodalom gyászba borult. A herceget királlyá, Izabellát pedig királynévá koronázták. A koronázási ceremónián Izabella egy egyszerű, fehér ruhát viselt, mindenféle drágakő nélkül. A fejére helyezett korona volt az egyetlen éke. Amikor kilépett az erkélyre az új király oldalán, a tömeg ujjongása mérföldekre elhallatszott.
Ám a fiatal uralkodópár próbatételei még csak ekkor kezdődtek. A koronázást követő évben a természet kegyetlen arcát mutatta. A tavaszi esők elmaradtak, a nyár pedig olyan perzselő hőséget hozott, amilyenre az öregek sem emlékeztek. A folyók kiszáradtak, a termés a földeken égett el, és a jószágok sorra pusztultak el. Őszre nyilvánvalóvá vált: a birodalomra történelmének legrosszabb éhínsége vár.
A király éjt nappallá téve dolgozott a tanácsadóival. Kénytelen volt lóra szállni, és egy kisebb sereggel elindulni a távoli, keleti szövetségesekhez, hogy gabonát és segítséget kérjen, mielőtt a tél beállna. Indulása előtt hosszan megölelte Izabellát.
– Rád bízom a fővárost és a népet – suttogta a felesége fülébe. – Tudom, hogy a nemesség megpróbálja majd kihasználni a távollétemet. Légy erős, szerelmem. – Ne aggódj értünk – válaszolta Izabella könnyes, mégis bátor mosollyal. – Hozd haza a reményt, én pedig addig vigyázok az itthoniakra.
Amint a király elhagyta a várost, a felszín alatt megbúvó feszültségek a felszínre törtek. A gazdag földesurak és a nemesség elkezdték felhalmozni a megmaradt élelmiszert a saját raktáraikban. Az árak az egekbe szöktek, és a szegények hamarosan már a legalapvetőbb élelemhez sem jutottak hozzá.
Izabella azonnal összehívta a királyi tanácsot. – Elrendelem, hogy nyissák meg a királyi magtárakat, és osszanak gabonát a rászorulóknak – adta ki a parancsot. – Továbbá minden nemes köteles a felesleges felhalmozott élelmiszerének felét átadni a koronának, hogy igazságosan eloszthassuk.
A teremben döbbent csend támadt, majd Lord Malakor, az egyik legbefolyásosabb és legvagyonosabb nemes felállt. Arcán gúnyos mosoly játszott. – Felség, minden tiszteletem mellett, ez képtelenség. A mi raktáraink a mi tulajdonunkat képezik. Ha odaadjuk a pórnépnek, mi is éhezni fogunk a télen. A királyi magtárak megnyitása pedig öngyilkosság. Mi lesz, ha elhúzódik a válság? A palotának is ennie kell. – A palota nem fog lakmározni, miközben a város utcáin gyermekek halnak éhen! – csattant fel Izabella, és a hangja úgy zengett, hogy még Lord Malakor is összerezzent. – A királyság nem az aranytól vagy a kőfalaktól erős, hanem az embereitől. Ha hagyjuk őket elpusztulni, kik felett fogtok uralkodni, Lord Malakor? A temetők felett?
A nemesek meghátráltak, de a szemükben ott volt az ellenállás. Tudták, hogy a király távollétében Izabella hatalma sebezhetőbb. Titokban összeesküvést szőttek: elrejtették az élelmet, és hamis jelentéseket küldtek a raktáraik állapotáról.
A „Királyné Konyhája” és a Fakeret Új Élete
Izabella hamar rájött a csalásra. Ahelyett, hogy katonákat küldött volna a nemesek birtokaira – ami polgárháborúhoz vezetett volna egy amúgy is törékeny időszakban –, más megoldást választott.
