A fiatal herceg – akinek szemei éppen olyan jóságosak voltak, mint az anyjáé – kiállt a jelöltek elé, és így szólt: – Apám egykor egy fakerettel mérte meg, ki képes hátrahagyni a gőgjét. Én ma valami mást kérek. Kérem önöket, süssenek velem kenyeret. És miközben a tésztát dagasztjuk, meséljék el, kinek adnák oda az első cipót, és miért.
A teremben sok hercegnő döbbent lépett hátra, féltve selyemruhájukat a liszttől. De egy lány, egy távoli, szegény tartományból, mosolyogva feltűrte az ingujját, és az asztalhoz lépett.
Az öregedő Izabella és a férje a trónon ülve egymásra mosolyogtak, és csendben megfogták egymás kezét. Tudták, hogy a birodalom jövője jó kezekben van.
A történelemkönyvek évszázadokkal később is megemlékeztek „A Jóságos Izabelláról”. A mesék, amiket a kandallók tüze mellett meséltek, nem egy tökéletes, darázsderekú, porcelánarcú királylányról szóltak. Egy igazi nőről meséltek. Egy nőről, aki nem felelt meg az udvari ideáloknak, de aki a saját, csendes, elszánt szeretetével és tartásával átformált egy egész világot.
Mert a szépség elhervad, az arany elveszíti a fényét, és a selyem is rongyokká szakad. De a méltóság, a mások iránti tisztelet és a tiszta, bátor szív olyan örökség, amely örökké él, és amely – ahogyan azt egy régi fakeret is bizonyította – a legigazabb mércéje annak, ami egy embert valóban naggyá tesz.
