A palota hatalmas, díszes udvarán felállíttatott tucatnyi óriási üstöt. A saját ékszereit, koronáit és a palota felesleges luxustárgyait eladta külföldi kereskedőknek, és az ebből befolyt pénzen élelmet vásárolt a feketepiacról, de nem magának, hanem a népnek. Létrehozta a „Királyné Konyháját”.
Minden nap, kora hajnaltól késő estig, a palota kapui nyitva álltak. Bárki betérhetett egy tál meleg levesért és egy karéj kenyérért. És aki a merőkanalat fogta a legnagyobb üstnél, nem volt más, mint maga Izabella. Bár a keze hólyagos lett a forró fazekaktól, és a fáradtságtól sötét karikák nőttek a szeme alá, sosem hagyta abba. A mosolya melegítette a fázókat, a szavai vigasztalták a kétségbeesetteket.
Ám az élelem így is fogyóban volt. Izabellának szüksége volt a nemesek rejtett tartalékaira. Ekkor eszébe jutott a férje régi, fakertje, amely oly sok évvel ezelőtt megváltoztatta az ő életét is.
Előhozatta a porosodó, ember alakú fakeretet a raktárból, és pontosan a palota kapujában állíttatta fel. Másnap reggel hírnököket küldött a város minden nemeséhez egy meghívóval: „A Királyné ma este nagyszabású lakomát ad a palotában. Minden rangos család megjelenésére számít.”
A nemesek, köztük Lord Malakor is, meglepődve, de örömmel érkeztek. Azt hitték, Izabella végre feladta a pórnép megmentéséért vívott harcot, és belátta, hogy a hatalom a nemesség kezében van. Legszebb ruháikban, ékszerekkel megrakodva érkeztek a palota kapujához.
Ott azonban megállították őket. A kapuban a híres fakeret állt, mellette pedig maga Izabella, egyszerű, foltos kötényében. – Üdvözlöm önöket – mondta Izabella nyugodtan. – A lakoma bent vár. De hogy beléphessenek, mindannyiuknak át kell menniük ezen a kereten.
A nemesek értetlenül néztek össze. A keret ugyanakkora volt, mint régen. Csakhogy a nemesek hölgyei hatalmas, abroncsos ruhákat viseltek, az urak pedig vastag, prémekkel és fegyverekkel díszített köpenyeket. Lord Malakor gőgösen lépett előre. – Felség, ez egy rossz vicc. Ezekben a ruhákban, ezekkel a méltóságunkat jelképező öltözékekkel lehetetlen átjutni egy ilyen szűk nyíláson.
Izabella szemeiben különös fény csillant. – Akkor le kell venniük, ami felesleges, Lord Malakor. A nemes arca elvörösödött. – Levetkőzni? Itt, a pórnép szeme láttára? Ez megalázó! – Megalázó? – Izabella hangja most már nem volt csendes. Úgy szólt, mint a vihar előtti szél. – Megalázó megválni a selyemtől és az aranytól, miközben az utcákon emberek halnak meg a hidegtől és az éhségtől? Megalázó levetni a gőgöt?
Izabella a keret mellé lépett, és a tömeg felé fordult. – Ezt a keretet a férjem, a ti királyotok állította fel évekkel ezelőtt. Akkor sem a testet mérte, hanem a lelket. Ma is ugyanezt teszi. Idebent, a palotában valóban van lakoma. De az nem az önöké. Odabent az árva gyerekek, az özvegyek és az éhező munkások ülnek az asztaloknál. Azért hívtam önöket, hogy lássák őket. Hogy a saját szemükkel lássák azt a népet, amelynek az élelmét a pincéikben rejtegetik.
A nemesek megdöbbenve hallgattak. – Aki hajlandó megválni a büszkeségétől, aki hajlandó levenni a túlzó pompát, és aki megfogadja, hogy holnap reggel megnyitja a rejtett raktárait a nép előtt, az átléphet ezen a kereten, és csatlakozhat hozzánk, hogy együtt szolgáljuk ki az éhezőket. Aki nem… az forduljon meg, menjen haza a hideg, arannyal teli termeibe, de tudja meg: amikor a király visszatér, tudni fogja, ki hagyta cserben a birodalmat a legsötétebb órában.
A csend olyan mély volt, hogy hallani lehetett a fáklyák sercegését. Az első, aki mozdult, egy idős, ősz hajú grófnő volt. Soha nem kedvelte Izabellát. De most reszkető kézzel kigombolta hatalmas, prémgalléros köpenyét, hagyta a földre hullani, és levette a fejéről a nehéz ékköves pártát. – A fiam elesett a háborúban ezért az országért – mondta rekedt hangon. – Nem hagyom, hogy az ő vére árán védett nép éhen haljon.
A grófnő lassan átsétált a kereten. Izabella könnyes szemmel hajolt meg előtte, és felsegítette a palota lépcsőjén. A példa átragadt a többiekre is. Egyre többen vették le a túlzó díszeket, a fegyvereket, a nehéz köpenyeket, és léptek át a kereten. Még Lord Malakor is, bár sokáig hezitált, végül fogcsikorgatva bár, de megvált a díszes palástjától, és követte a többieket.
Azon az éjszakán a birodalom legelőkelőbb urai és hölgyei szolgálták fel a levest a legszegényebbeknek. Sokan közülük életükben először néztek a nincstelenek szemébe. Látták a hálát, a könnyeket, és látták a királynéjukat, aki nem parancsolt, hanem példát mutatott. Az éjszaka végére valami megváltozott. A régi gőg falai repedezni kezdtek.
Másnap reggel a nemesek megnyitották a rejtett raktárakat. Bár az élelem így is szűkös volt, a közös teherviselés, az igazságos elosztás és a szolidaritás megmentette a várost az összeomlástól.
A szomszédos birodalom fenyegetése
Ahogy a tél a legzordabb arcát mutatta, újabb próbatétel érkezett. Valerius herceg, az északi birodalom kegyetlen és ambiciózus ura, hírét vette a király távollétének és a királyság gyengeségének. Egy hatalmas sereggel a határhoz vonult, nem háborút indítva, hanem “tárgyalásokat” követelve.
Valerius bevonult a fővárosba, kíséretében páncélos lovagokkal és szekerekkel, amelyek roskadoztak az északi tartományokból származó élelemtől. A trónteremben, ahol Izabella egyedül fogadta őt, gőgösen mosolygott.
