A herceg menyasszonya vizet öntött a szobalányra; a szobalány megtörölte, és azt mondta: „Örökké emlékezni fogsz erre a napra.”
A jeges víz 11 ember szeme láttára csapódott Lucia arcába. Senki sem mozdult.
Isabela Valdés letette az üres poharat az asztalra, és elmosolyodott.
– Legközelebb, ha fel akarod kelteni a vőlegényem figyelmét, ne feledd, ki lesz a ház úrnője.
Lucía érezte, ahogy a víz lecsorgat az egyenruhája gallérján. Lassan megtörölközött az ujjával, majd felnézett.
– Egyszer majd meg kell magyaráznia, hogy miért tette ezt.
Izabella mosolya eltűnt.
A szalonban mindenki azt hitte, hogy a szobalány az előbb ítélte el magát. Senki sem értette, miért kezdett remegni a leendő hercegné.
Még három hét volt hátra az 1817-es telének legtöbbet emlegetett esküvőjéig.
Valdeolmos hercegének rezidenciáján, a dér borította angol utcák között a szolgák ezüstöt fényesítettek és virágládákat fogadtak. A Mendoza és Valdés családok, akik generációk óta letelepedtek Angliában, egy olyan házasságra készültek, amely már jóval azelőtt eldöntöttnek tűnt, hogy a menyasszony és a vőlegény egyáltalán megvitathatták volna.
Lucía Herrera már 3 hónapja dolgozott ott. 22 éves volt, és mindig szürke kesztyűt viselt a jobb kezén.
„Egy régi égés” – magyarázta, amikor megkérdezték.
Azon a reggelen, miközben az irodai folyosót takarította, dúdolt egy dalt, amit az édesanyja szokott neki énekelni gyerekkorában.
Isabela a lépcső felől hallotta.
Először felismerte a dallamot. Aztán a kesztyűre nézett.
Bevonszolta a szalonba, és azzal vádolta, hogy énekléssel csábítja el a herceget.
Most, hogy a ruhája átázott, Lucia abban reménykedett, hogy valaki majd igazságtalannak tartja ezt.
Az özvegy hercegné, Doña Leonor, letette a csészéjét a csészealjra.
– Vidd el innen. És tanítsd meg tiszteletteljesen reagálni.
Mariana, egy másik szobalány, egy törölközővel a kezében követte a konyhába.
– Mit tettél, hogy így gyűlöljön?
Lucia megszorította a befedezett kezet.
– Semmit sem mondhatok anélkül, hogy megbántanám anyámat.
Azon az éjszakán a herceg a lépcsőn találta egy kosár ruhával.
Rodrigo Mendoza 30 éves volt, és olyan komolysággal rendelkezett, amit egyesek hidegségnek véltek.
Félreállt, hogy elengedje, de észrevette a kesztyűt.
– Megsérültél a munkád során?
– Nem, uram. Tűzvészben volt, régen.
Mögötte az inasa leejtett egy poharat.
Rodrigo felé fordult.
Jól vagy, Esteban?
– Igen, uram. Kicsúszott.
Mire visszanézett a lépcsőre, Lucia már eltűnt.
A tűz.
Hat éven át próbáltam úgy visszaemlékezni arra az éjszakára, hogy ne ébredjek fel füstölgő tüdőre.
Egy Korona és Horgony nevű fogadóban szállt meg. Egy gerenda esett le, miközben megpróbált az ajtóhoz érni. Később eszébe jutott, hogy kezek rángatták a kabátját, hideg kövek simogatták a hátát, és egy lány énekelt neki, próbálva rávenni, hogy válaszoljon.
Emlékezett egy égő ujjra is.
Amikor felébredt, Isabela az ágya mellett feküdt.
Apja, Don Gaspar Valdés megerősítette, hogy a nő megmentette.
Rodrigo évekig a hálát a szerelmi ígéretnek hitte. Az eljegyzés, melyet a családi gyász és az utazás miatt elhalasztottak, végül januárban teljesült.
Soha nem sikerült rávennie Isabelát, hogy emlékezzen a dalra.
A kezén sem voltak hegek.
Mindenkit biztosított arról, hogy az égési sebek tökéletesen begyógyultak.
A cselédszobájában Lucia levette a kesztyűjét.
A tűztől az ujjaitól a csuklójáig feszes volt a bőr.
16 éves volt, amikor kimentette a fiatalembert az emeleti szobából.
A fogadó az apjáé, Tomásé volt. Azon az estén Gaspar Valdés túl sokat ivott. Amikor Tomás nem volt hajlandó újabb üveggel kiszolgálni, a nemesember ököllel az asztalra csapott, és felborított egy lámpát.
Az olaj a létra mellett lángra kapott.
Lucíának sikerült kihoznia a vendéget, míg a szülei másoknak segítettek menekülni. Mire visszament, hogy vizet hozzon a karjához, Gaspar hintója már vitte a sebesült férfit.
Másnap a nemes azzal vádolta meg a fogadóst, hogy ő okozta a tüzet.
Egy férfi, aki istállófiúnak vallotta magát, tanúskodott ellene. Lucía, aki beteg és lázas volt, nem tudott részt venni a meghallgatáson.
Apját 7 év száműzetésre ítélték büntetőtelepen.
Később Gaspar megvásárolta annak a kis háznak az adósságát, ahol Lucía és édesanyja menedékre találtak.
Az adminisztrátor figyelmeztetést hagyott:
– Ha továbbra is a férfit vádolod, az édesanyád hajléktalan marad.
Lúcia hallgatott.
Elfogadta a valdeolmosi munkát, hogy fizessen az ételért és a gyógyszerért. Csak megérkezve ismerte fel a megmentett férfit.
Sokszor gondoltam már rá, hogy beszélek vele.
Mindig láncra verve emlékezett az apjára.
Két nappal a megaláztatás után Isabela bejelentette, hogy eltűntek a gyöngyei.
Átkutatták a cselédszobákat.
A nyaklánc Lucia kötényének zsebében bukkant elő.
– Nem én tettem oda.
Marianna egy lépést tett előre.
– Egész délután velem volt.
– Elég volt – parancsolta az özvegy hercegné.
Rodrigo megvizsgálta a kötényt. Valami túl kényelmesnek tűnt benne, de nem tudta, mit higgyen.
Bezárták Luciát egy pincébe, miközben megvitatták, hogy értesítsék-e a hatóságokat.
A hideg földről énekelni kezdett.
Ez volt az egyetlen dolog, ami megnyugtathatta.
Rodrigo lejött egy lámpával, és megállt az ajtó előtt.
Az a dallam.
Kinyílt.
– Hol tanultad ezt a dalt?
Lucia remegve felkelt.
– Az anyám tanította meg nekem.
– Szálltál már meg egy Korona és Horgony nevű fogadóban?
Mielőtt válaszolhatott volna, Isabela megjelent a lépcsőn.
