– Rodrigo, az édesanyád vár rád.

Luciára nézett, majd a menyasszonyára.

Felment.

Lucía számára a kulcs hangja rosszabb volt, mint a vád.

A herceg megakadályozta, hogy a feljelentést pusztán a nyaklánc alapján tegyék. Azonban beleegyezett, hogy elbocsássa, amíg az ügyet kivizsgálják.

A hercegné még aznap éjjel magyarázat nélkül elrendelte a távozást.

Rodrigo túl későn tudta meg, hogy a fizetését is visszatartották.

A fürdőszoba ajtajában Esteban várt 3 érmével.

-Vesz.

Lúcia ránézett.

-Mert?

– Mert többet tartozunk neked, mint el tudod képzelni.

Nem magyarázott semmit.

Kiment a hóba.

Gáspár délután érkezett meg, és még hajnal előtt emberei elterjesztették a vádat az egész városban.

Senki sem akarta felvenni.

Lucia a pénz egy részét egy londoni postakocsira költötte. Ott napokig keresett munkát, mígnem egy nő elküldte egy dokkok közelében lévő plébániára.

Alkonyatkor osztogattak levest.

Egy darab kenyérrel a kezében egy idős férfit látott ülni a bejáratnál. Akkor érkezett, amikor már nem volt mit ennie.

Lucía megvágta a saját adagját, és közelebb ment.

– Megoszthatjuk.

A férfi felemelte a fejét.

Ősz szakálla, beesett arca és szemei ​​mintha elfelejtették volna, hogyan kell pihenni.

Kinyújtotta a kezét.

A hátulján egy korona alatt egy kis horgony volt tetoválva.

Lucia elejtette a kenyeret.

-Apu?

Tomásnak egy pillanatba telt, mire felismerte.

Aztán széttárta a karjait.

Letérdelt a kövekre, átölelte, és a ruhája alatt érezte a csontjait.

– Minden levélben kerestelek – zokogta. – Azt hittem, meghaltál.

– Nem tudtam, hogyan válaszoljak neked.

A levest osztogató nő bevezette őket a házba.

A tűzhely mellett Tomás bevallotta, hogy megszökött, és egy hajón dolgozott, hogy visszatérhessen, mielőtt kitöltené a büntetését.

Lucia még akkor is félelmet érzett, amikor fogta a kezét.

A visszatérése az életébe kerülhet.

Amikor elmesélte apjának, mi történt Valdeolmosban, felismerte az inas nevét.

„Esteban Morales” – mondta. „Tanúskodott ellenem.”

Lucia mozdulatlan maradt.

– Esteban?

„Nem a fogadónkban dolgozott. Annak a fiatalembernek a szolgája volt, akit megmentettél. Azon az estén részeg volt az istállóban. Gaspar azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek elmondja, hogy elhagyta a gazdáját.”

A három érme elviselhetetlen súllyal nehezedett Lucia emlékezetére.

Másnap írt Marianának. Arra kérte, hogy keresse meg Estebant, és tegyen fel neki egy kérdést: „Hány évig tervezed még, hogy apám fizessen a hallgatásáért?”

Eközben Rodrigo nyomozni kezdett.

Gaspar és lánya különböző verziókat meséltek a megmentésről. A régi fogadó feljegyzései megerősítették, hogy Tomásnak volt egy Lucía nevű lánya. Mariana ragaszkodott ahhoz, hogy a gyöngyöket elültették.

A herceg követte az elhelyező hivatalokat a plébániára.

Luciát éppen egy kendőt cserélgetett apja homlokán.

A keze fedetlen volt.

Látta, hogyan néz Rodrigo a sebhelyre.

– Nem azért jöttem, hogy bármit is kérjek tőled – mondta.

-Tudom.

Odahúzott egy széket, de nem ült le.

– Te voltál az.

Lúcia hallgatott.

– És hagytam, hogy kirúgjanak.

-Igen.

Rodrigo lehajtotta a fejét.

Nem volt válasz, ami kevésbé kegyetlenné tehette volna ezt az igazságot.

Mindent elmondott neki.

Ezúttal nem fogadta el, hogy a férfi egy homályos ígérettel távozik.

„Ha segíteni akarsz, kérd az ítélet felülvizsgálatát. Apámnak ügyvédre van szüksége, nem az én hálámra.”

Rodrigo bólintott.

De valaki a nyomdokaikba lépett.

Gáspár tudta, hol van Tomás, és feljelentette, mielőtt a herceg bizonyítékokat gyűjthetett volna.

Másnap reggel letartóztatták.

Lucia az autó mellett futott, amíg egy őr félre nem utasította.

Az apja megfordult.

– Ne hibáztasd magad, lányom!

Üres kézzel tért vissza a plébániára.

Rodrigo ügyvédet fogadott, és elkérte az ügy iratait. A kivégzést január 14-re tűzték ki, ugyanarra a napra, amelyet Isabela az esküvőre választott.

Bizonyítékokra volt szükségük a felfüggesztésének igazolására.

Gaspar Luciát kereste, mielőtt megtalálták volna őket.

Bevette a hintójába, és egy papírlapot tett a térdére.

Ez egy vallomás volt: be kellett ismernie a lopást és tagadnia kellett a váltságdíjat.

– Aláírod és elhagyod Angliát. Cserébe kérem, hogy kegyelmet kapjon apád élete.

– Írásban kérem ezt az ígéretet.

Gáspár elmosolyodott.

– Nem tárgyalsz.

Lucía fontolgatta, hogy elutasítja-e. Aztán elképzelte apját, aki nyirkos falak között várja a hajnalt.

Felvette a tollat.

Az aláírása alá egy dátumot írt: 1811. január 14.

A tűz éjszakája.

Gáspár csak a nevet ellenőrizte.

Mielőtt a hajóra szálltak volna, Lucía levelet hagyott a plébánián Rodrigónak, amelyben elmagyarázta a fenyegetését. Nem tudta, hogy időben megérkezik-e. Azt sem tudta, hogy Gaspar vajon betartja-e a ígéretét.

De nem tűnt el nyom nélkül.

A vallomás az édesanyján keresztül jutott el a herceghez.

Rodrigo elolvasta, és észrevette, hogy rossz dátum van benne.

Felhívta az ügyvédet.

–Ezt kényszer hatására írták alá. Meg kell találnunk.

Azon az estén Mariana és Esteban is megérkeztek.

A kezében tartotta a levelet, amit Lucia küldött neki.

Úgy tűnt, megöregedett.

„Tanúskodni fogok” – mondta. „Még akkor is, ha elítélnek azért, amit tettem.”

Elmondta az ügyvédnek, hogy elhagyták, a fenyegetésekről és a hamis tanúzásról. Beismerte, hogy látta, ahogy Gaspar felborítja a lámpát, mielőtt visszament az istállóba.

Mariana a maga részéről megtalálta Isabela szobalányát.

A nő bevallotta, hogy a szeretője parancsára rejtette el a gyöngyöket.

A beadványokat azonnal benyújtották.

Január 14-én hajnalban Rodrigo felfüggesztett parancsot kapott, és elindult. Egy hírvivő indult a dokkokhoz, hogy megkeresse Lucia hajóját.