A herceg tréfából meghívta műveletlen feleségét vacsorára; majd a nagykövet felállt, hogy üdvözölje.
„Ma este a feleségemnek nem kell okoskodnia. Elég lesz, ha a vendégeink rájönnek, hogy nem tudja, hogyan kell evőeszközöket használni.”
Leonora Salcedo az ajtó túloldaláról hallgatta a férjét.
A kísérő szobalány lesütötte a szemét. Egyikük sem mozdult, amíg a herceg léptei el nem halkultak.
Aztán Leonora kiegyenesedett.
–Segíts a zöld ruhával, Isabel.
1841 szeptembere volt. Londonban hajnal óta esett az eső, és aznap éjjel Valdeciervo hercegének rezidenciáján egy nő hat hónapja várt arra, hogy valaki megkérdezze tőle, ki ő.
Senki sem csinálta meg.
Férje, Rodrigo Mendoza, egy baleset után örökölte a címet, amelyben nagybátyja és két unokatestvére meghalt. Addig Észak-Anglia erdőit kezelte, nehéz lovakon lovagolt, és a vihart jobban szerette, mint a szalonban folytatott beszélgetéseket.
Az örökség palotákat, adósságokat és több száz család megélhetését hozta neki, akiknek a megélhetése a földjeitől függött.
Volt egy anyákból álló menet is, akik a lányaikkal akarták összeházasítani.
Hogy megsértse őket, Rodrigo visszatért északra, és kiválasztott egy szegény lányt, akit éppen egynapos kenyeret vásárolt.
Házasságot, menedéket és élelmet ajánlott neki. Cserébe diszkréciót és kérdésmentességet várt el.
Leonora beleegyezett, mert éhes volt.
Összetévesztette ezt a szükségletet az akarat hiányával.
Londonban elcsendesedett. Egyedül evett, a kertben sétált, és órákat töltött a könyvtárban. Rodrigo sosem tűnődött azon, hogy mit olvas. Azt feltételezte, hogy a metszeteket nézi.
Azon az estén a nő kárára akart szórakozni.
De véglegesítenie kellett egy szerződést Szergej Voronyin orosz nagykövettel is. A fa eladásából finanszíroznák a malmok javítását és egy jövőbeni vasúti összeköttetést az ingatlanai és a tengerpart között.
Pénz nélkül katasztrofális lenne a tél.
Lord Esteban Villaseñor és Lady Beatriz Luján voltak jelen szállítási közvetítőkként. Mindketten gúnyolták a herceg modorát, és nyíltan megvetették a feleségét.
Rodrigo úgy döntött, hogy egymás mellé ülteti őket, hogy kényelmetlenül érezzék magukat.
Nem gondoltam volna, hogy Leonora mit fog érezni.
Miközben Isabel befejezte a ruhája begombolását, a fiatal nő kinyitott egy fiókot. Bent egy térképekkel teli jegyzetfüzet és egy felbontott pecséttel ellátott levél hevert.
A levél megerősítette, hogy az apja halála után ejtették az ellene felhozott vádakat.
3 héttel korábban érkezett.
Leonora évekig bujkált. Most visszakaphatta a teljes vezetéknevét, de még mindig nehezen hitte el, hogy biztonságos megszólalni.
Apja, Antonio Salcedo diplomáciai tanácsadóként dolgozott Bécsben. Miután megtagadta egy csalárd megállapodás jóváhagyását, azzal vádolták, hogy dokumentumokat adott át egy rivális hatalomnak. Lányával Angliába menekült.
Elvesztette pozícióját, vagyonát, és végül az egészségét is.
Egy északi kunyhóban továbbra is tanította neki a nyelveket, a történelmet, a számtant és a tárgyalást. Amikor elfogyott a papír, az asztalra terített hamura rajzolt útvonalakat.
Figyelj, mielőtt válaszolsz, lányom. De ne keverd össze az óvatosságot az eltűnéssel.
Leonora anélkül temette el, hogy sírkövet tudott volna fizetni.
Ezután mosogatott, fát aprított, és megtudta, mennyit nyom egy zsák szén, amikor az ember meg nem ette.
A zöld ruha eltakarta a karján lévő hegeket.
Egyiket sem töröltem.
– Emlékeztetnélek az evőeszközökre? – kérdezte Isabel félénken.
Leonora becsukta a fiókot.
– Köszönöm. Ma este más dolgokra is emlékezni fogok.
Amikor belépett az ebédlőbe, Rodrigo nem kelt fel.
A nagykövet udvariasságból megtette.
– A feleségem – jelentette be a herceg – nem sokat beszél. Kerülnünk kell a túlságosan bonyolult ügyeket.
Villaseñor elmosolyodott.
– Nálunk mindig jó lesz az időjárás.
Leonora leült. Érezte, hogy ég az arca, de a kezét mozdulatlanul tartotta.
Beatriz a kesztyűire nézett.
– Olyan jól leplezik a mezőgazdasági munkájukat. Aligha látszik rajtuk.
Rodrigo bort ivott.
Ez a csend jobban fájt Leonorának, mint a megjegyzés.
Tálalták a levest. Beatriz habozás nélkül kiválasztotta a megfelelő kanalat. Más körülmények között komikus lett volna a kis csalódottság Beatriz arcán.
A beszélgetés üzleti ügyekre terelődött.
Villaseñor felajánlotta, hogy a szokásos útvonalain szállítja a fát. A nagykövet elutasította a határidőket: szüksége volt az első szállítmányra, mielőtt a jég megnehezítené a balti hajózást.
Rodrigo beszélt a tervezett vasútról.
„Mikor lesz kész?” – kérdezte Voronin.
– Néhány hónapon belül, ha megkapjuk a finanszírozást.
– A hajógyáraim nem tudnak ígéretekre hajókat építeni.
A herceg azt javasolta, hogy szekereket használjanak a hegyi hágókon keresztül.
Villaseñor oldalra billentette a fejét.
– Ezekkel az esőzésekkel a rakomány fele elveszik a sárban.
A nagykövet a szalvétát a tányér mellé tette.
– Szóval azért jöttünk ide, hogy megvitassuk a közlekedést, amit egyikünk sem tud biztosítani.
Leonora az adminisztrátorok leveleire gondolt: üres pajták, kifizetetlen bérek, beomlott tetők. A könyvtárban Rodrigo által nyitva hagyott dokumentumok között találta őket.
Nem fogok hallgatni, miközben azok a családok fizetnek az asztalnál ülő férfiak büszkeségéért.
– Van egy másik lehetőség is.
Rodrigo megfordult.
A felesége a nagykövetre nézett.
És oroszul beszélt.
Voronin megállt a mozdulatban.
Leonora elmagyarázta, hogy tanulmányozhatnák a nyugati partra vezető folyami szállítást. Ott van egy fűrészmalom, hajóácsok és egy régi dokk, amit meg lehetne javítani. A vasút később érkezik; az első szállítmányhoz azonnal megoldásra volt szükség.
A nagykövet feltett neki egy gyors kérdést.
A nő habozás nélkül válaszolt.
– Honnan szerezte ezeket a jelentéseket?
