Leonora nem válaszolt, hanem leült mellé dolgozni.

Az első szállítmány október végén készült el.

A vízszint emelkedése miatt el kellett halasztani az indulást. A bárka kapitánya még egy napot várni akart, és Rodrigo a költségek ellenére beleegyezett.

Másnapra a víz visszahúzódott. A pilóták elfoglalták helyüket, és szakaszosan elkezdték leoldani a kikötőköteleket.

A negyedik uszály megpördült, amikor egy régi oszlop részben utat tört magának.

Egy segéd a dokkra esett. A kötél közel csúszott a lábához.

Rodrigo odaszaladt, hogy félrehúzza az útból. Sikerült is félreállítania, de egy törött deszka beszakadt a súlya alatt, és a szélén maradt, lábaival a vízben keresve a támaszt.

Leonora a nevét hallotta a kiáltások között.

Egy pillanatra újra látta a kunyhót, apja holttestét, mindent, amit elvesztett anélkül, hogy megakadályozhatta volna.

Aztán reagált.

– A biztosítókötél! A kőhorgonyhoz!

Ez volt az az eljárás, amit már begyakoroltak. A férfiak rögzítették a bárkát, míg a brigádvezető és Leonora Rodrigót a kabátjánál fogva tartották.

Visszarángatták.

A herceg a sárban ült, zihálva, egyik kezével vérben fürödve.

Leonora térdelt le elé.

– Nézz rám.

Rodrigo felnézett.

Remegő kezébe fogta az arcát.

– Soha többé ne gondold azt, hogy újra elveszítelek.

Megértette, amit a nő az előbb mondott. De nem mosolygott, és nem is változtatta győzelemmé.

Az egyik kezét a sajátjával fogta meg.

-Itt vagyok.

Aznap délután a hajók indulását felfüggesztették, amíg a fennmaradó kikötőhelyeket ellenőrizték. A rakomány késve, de a megbeszélt határidőn belül érkezett meg a kikötőbe. Napokkal később az orosz ügynök megerősítette az átvételét, és engedélyezte a következő fizetést.

Az ingatlan átvészelhetné a telet.

Rodrigo vitte a hírt Leonorának, aki a tűz mellett ellenőrizte a számlákat.

– Megcsináltuk.

Becsukta a könyvet és sírni kezdett.

Nem a pénzért. Az éhes éjszakákért, az apáért, aki már nem érte meg, és a hosszú időn át jelentéktelennek tűnni járó fáradtságért.

Rodrigo leült mellé.

– Nem akarom, hogy meg kelljen mentened ezt a házat ahhoz, hogy úgy érezd, ide tartozol.

Leonora a vállára hajtotta a homlokát.

– Akkor segíts elhinnem, amikor nem teszek semmi rendkívülit.

Megölelte.

Nem minden oldódott meg azonnal. Egyik reggel Rodrigo le akart mondani egy vásárlást anélkül, hogy megkérdezte volna Leonorát, mire becsukta előtte a főkönyvet.

– Megegyeztünk, hogy ezt közösen eldöntjük.

Elkezdte mentegetőzni. Hirtelen elhallgatott, és megkérte a nőt, hogy magyarázza el a kérését. A nő meghallgatta, átnézték a számokat, és találtak egy másik megoldást.

Az a beszélgetés, nagykövetek és tanúk nélkül, többet jelentett neki bármilyen nyilvános dicséretnél.

Emellett megnyitotta a saját számláját a munkájáért járó, előre megállapodott fizetéssel. Rodrigo aláírta a szükséges dokumentumokat anélkül, hogy megkérdezte volna tőle, mire kéri a pénzt.

Leonora abba a fiókba tette a nyugtát, ahová apja iratait rejtegette. Többé nem kellett választania az éhség és az engedelmesség között. Ha a férjével marad, az azért lesz, mert talál rá okot.

Decemberben sírkövet helyeztek Antonio sírjára. Leonora egy egyszerű feliratot választott, és hosszú időt töltött mellette.

Rodrigo megvárta, amíg a lány készen áll a távozásra.

Mielőtt beszállt volna a hintóba, megállította.

– Láttam, hogy megváltozol, amikor azt hitted, hogy nem figyelek.

Fogta a kezét.

– Ez nem törli el, amit tettem.

– Nem. De most már én dönthetem el, mit akarok.

Leonora odalépett hozzá és megcsókolta.

Tavasszal tértek vissza Londonba. Rodrigo leveleket küldött a vacsora vendégeinek, melyekben elismerte viselkedését, és követelte felesége iránt azt a tiszteletet, amit ő maga megtagadott tőle.

Beatriz hivatalos bocsánatkéréssel válaszolt. Villaseñor elvesztette a közvetítői szerződést, és más ügyfeleket kellett keresnie.

Leonorának nem kellett megalázva látnia őket ahhoz, hogy élvezze az új életét.

Bővítette a könyvtárat, tisztességes fizetésért felvette Isabelt, és tanfolyamokat szervezett a birtok falvaiból származó lányok számára.

Egyik délután Rodrigo azon kapta magát, hogy egy kislányt tanított a nevének leírására.

Az ajtóban várt.

Amikor befejezték, Leonora felé fordult.

– Szükséged van valamire?

– Azt szerettem volna tudni, hogy vacsoráznál-e velem.

A nő halvány mosollyal figyelte.

– Lesznek vendégek?

– Csak mi.

Leonora becsukta a jegyzetfüzetet.

Ezúttal nem hívta magához. Azért jött, hogy megkérdezze tőle.

És azért tudott válaszolni, mert akarta:

– Igen, Rodrigo. Ma este, igen.