– Az ingatlan-nyilvántartásból és a hajósmestertől kért igazolásból. Nem arra kérlek, hogy egy vacsoraparti ötletére hagyatkozz.

Egy összehajtogatott papírdarabot vett elő a kis táskájából.

Voronin elolvasta. Aztán ismét másfajta figyelemmel nézett rá.

– A beszédmódja… Ismerte Antonio Salcedót?

Leonora gombócot érzett a torkában.

– Ő volt az apám.

A nagykövet felállt.

– Bécsben dolgoztam alatta. Évekig kerestem felőle híreket.

Meghajtotta a fejét, ezúttal személyes tisztelettel.

– Sajnálom, hogy ilyen későn ismertem fel a lányodban.

Rodrigo a papírra nézett, majd Leonorára. Hirtelen rájött, hogy semmit sem tud a nőről, akivel összeházasodott.

„Mit beszélsz?” – kérdezte Villaseñor.

Leonora angolra váltott, és összefoglalta a javaslatot.

– Annak a kikötőnek nincs kapacitása – válaszolta.

– Nem a legnagyobb hajóik esetében. Kisebb kereskedelmi hajók esetében igen. A kikötőkapitány írásban elküldte a feltételeket.

– És ki fogja fizetni a bárkákat?

—A vevő előleget fizet, részletekben, a már leltározott faanyaggal fedezve. Egy kis szállítmánnyal kezdünk. Senkinek sem kell az egész vagyonát egyetlen tranzakcióra feltennie.

Voronin lassan bólintott.

Beatriz becsukta a ventilátort.

– Nem helyénvaló, ha egy nő vacsora közben az árakról beszél.

Leonóra ránézett.

– Egy pillanattal ezelőtt még azon keseregtek, hogy semmiről sem tudok beszélni.

A csend teljes volt.

Villaseñor megpróbálta hiteltelenné tenni a révészmestert. Bemutatott egy másik dokumentumot: egy ajánlást, amelyet egy olyan kapitány írt alá, aki maga az úrnak dolgozott.

Ezután rámutatott egy ellentmondásra az általa kiszámolt díjak és a kikötőtől kapott árajánlatok között.

Nem vádolta olyan bűncselekményekkel, amelyeket nem tudott bizonyítani. Megkérte, hogy magyarázza el a különbséget.

Nem tehette meg anélkül, hogy elismerné, hogy a megbízása sokkal nagyobb volt a bejelentettnél.

– Mendoza, megengednéd a feleségednek, hogy kérdezzen engem?

Rodrigo Leonorára nézett. A lány nem a férfi védelmét kereste. Arra várt, hogy megtudja, vajon ismét elhagyja-e.

A herceg felállt.

– A feleségem jogos kérdést tett fel. Válaszoljon rá, vagy vonja vissza az ajánlatát.

Voronin kérte, hogy másnap átnézhessék a jelentéseket az ügynökeivel. Ha megerősítik az információt, közvetlenül tárgyal a Mendozákkal.

Búcsúzáskor megfogta Leonora kezét.

– Az apja szerette volna így látni beszélni.

Sikerült megőriznie a nyugalmát, amíg be nem csukódott az ajtó.

Aztán levette a kesztyűjét. Remegtek az ujjai.

Rodrigo egy lépést tett felé.

– Miért nem mondtad meg, hogy ki vagy?

Leonora tekintetével megállította.

– Mert sosem kérdezted. És mert most fedezted fel a képzettségemet, nem pedig a tiszteletteljes bánásmódhoz való jogomat.

Lesütötte a szemét.

-Nem tudtam…

–Tudtad, hogy zavarban tudok lenni. Számítottál rá.

Rodrigo kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

Leonora elvette a táskáját.

– Ha apám napszámos lett volna, és én nem tudnék olvasni, akkor amit ma este tettél, az ugyanolyan kegyetlen lett volna.

A herceg mozdulatlan maradt.

– Igen – mondta végül –, az lettem volna.

Kiment az étkezőből anélkül, hogy bármilyen segítséget nyújtott volna neki.

Másnap reggel egy levelet talált az ajtaja alatt. Nem tartalmazott semmilyen kincset vagy magyarázatot Rodrigo rossz természetére. Fájdalmas tisztasággal sorolta fel, mit tett: rosszindulatból megnősült, nem törődött vele, és hagyta, hogy mások megalázzák.

Bocsánatkérés zárta.

Leonora kétszer is elolvasta.

Nem válaszolt azonnal.

Amikor belépett az irodába, hozta a jelentéseit.

– Segítek a szerződéssel. Vannak családok, akiknek szükségük van erre a bérre. De ez nem jelenti azt, hogy megbocsátottam neked.

-Értem.

—Nyílt hozzáférést szeretnék a számlákhoz, és meghatározott hatáskört szeretnék a felügyelt vásárlások felett. Nem fogok titokban dolgozni.

Rodrigo kihúzott neki egy széket.

– Írásba adjuk.

A nagykövet ügynökei ellenőrizték az útvonalat. A főhajós rámutatott a terhelési korlátokra, a nehéz szakaszokra és azokra a napokra, amikor a hajózás nem lenne bölcs dolog. A számításokat felülvizsgálták, és aláírtak egy megállapodást a további szállításokról.

Az előleg egy héttel később érkezett meg.

Tervrajzokkal, bérekre szánt pénzzel és a sürgős javítások listájával utaztak északra.

Útközben Rodrigo Antonio felől érdeklődött.

Leonora eleinte óvatosan beszélt. Aztán elmesélte, hogyan tanította meg franciául az apja, miközben egy kabátot javított, és hogyan tett úgy, mintha vacsorázott volna, hogy otthagyhassa neki az utolsó darab kenyeret.

Amikor megérkezett a fogadóba, csendben sírt.

Rodrigo bizonyos távolságot tartott.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

Megrázta a fejét.

Ott maradt. Nem próbálta megölelni, amíg Leonora ki nem nyújtotta a kezét.

A következő hetekben a dokk nyüzsgő élet központjává vált. Azokból a falvakból, ahol az aratás kudarcot vallott, a férfiak fizetett munkát találtak. Leonora megszervezte a kifizetéseket, az ellátmányt és a szállításokat; ácsok és csónakosok felügyelték az építkezést és a tesztelést.

Amikor valamit nem értettem, megkérdeztem.

Rodrigo látta, ahogy a nő vitatkozik egy beszállítóval, elfogadja egy mesterember helyreigazítását, és visszautasít egy olyan vasalatcsomagot, amely nem ment át az ellenőrzésen.

Olyan okokból kezdte csodálni, amiknek semmi közük nem volt a vacsora csodájához.

Ő is megváltozott.

Mielőtt rendbehozta volna az ünnepi termeket, kifizette a hátralékát. Megfogadta a művezető figyelmeztetéseit. Amikor egy adminisztrátor megpróbált közvetlenül beszélni vele, jelenet nélkül Leonorához irányította.

Egyik este megkérdezte tőle:

– Megtennéd ezt, ha senki sem tudná, mire vagyok képes?

Rodrigo letette a tollat.

– Az első naptól fogva meg kellett volna tennem. Próbálom megtanulni, hogy nem kell valakinek lenyűgöznie ahhoz, hogy tiszteljem.