A herceg tréfásan meghívta a szobalányt vacsorára, de az hercegnéi ruhában jelent meg.
Azon az estén, amikor a márki meghívott egy szobalányt vacsorára, hogy barátai kinevethessék, Jacinta Rojas megjelent abban az öltönyben, amelyet az apja varrt a márki halott anyjának.
Alonso de Villaseñor előbb ismerte fel a ruhát, mint a nőt.
Nyolc éve már, hogy utoljára látta azt a kék selymet. Az anyja egy mexikóvárosi partin viselte, amikor még fel tudott mászni a lépcsőn anélkül, hogy megállt volna levegőért kapkodni. Most az anyag a Hacienda de los Encinos étkezőjében terült szét, annak a lánynak a vállán, aki azon a délutánon a kandalló előtt térdelt.
A beszélgetés elhalt. Baltasar de Urrutia gróf elejtett egy darab kenyeret. Doña Beatriz, Alonso nagynénje és nővére halála óta a ház úrnője, megragadta a szék karfáját.
Jacinta megállt az asztalnál. Haja hátra volt kötve, kezei kirepedeztek, háta pedig olyan egyenes volt, hogy a jelenlévők közül senki sem mert ránézni a körme alatt még mindig ott motoszkáló koromra.
„Azt mondták, hogy a vacsora 8-kor kezdődik” – mondta. „Már 8:03 van.”
Alonso letette a poharát. Egy órával korábban ez a válasz lehetetlennek tűnt volna számára.
Minden az esővel kezdődött. Három napig bezárva volt a tanyán Baltasarral és a többi vendéggel, és ugyanazokat a régi történeteket hallgatta lovakról, örökségekről és viszályokról, amelyeket gyermekkora óta ismert. Alonsónak földje, pénze volt, és 31 éves volt. Emellett megvolt az a szégyenletes szokása is, hogy az unalmat a szerencsétlenséggel tévesztette össze.
Miközben kártyáztak, Baltasar meglátta Jacintát a folyosón. A nő a vasrácsot tisztogatta egy kefével, amitől vörösre színeződött az ujjperce.
– Fogadok 500 pesóba, hogy ma este nem tudod rávenni, hogy a jobb oldaladra üljön – mondta a gróf. – Szegény majd azt fogja hinni, hogy úgy fog vacsorázni, mint egy igazi úrinő.
Alonso az ajtó felé pillantott. Jacinta egy pillanatra felnézett, majd vissza a vasra. Tudta, hogy a fogadás kegyetlen. Ennek ellenére elfogadta.
Kiment a folyosóra, és bejelentette, hogy munkájáért hálából vacsorára hívták. Nem tudta visszafojtani a mosolyát, amikor a lány hátrapillantott a válla fölött, és meglátta Baltasart, aki a nappaliból kémlelte őket.
– Ha meghívásról van szó, visszautasíthatom – mondta Jacinta.
-Természetesen.
– Akkor mondd el, miért várják a barátaid a válaszomat.
Alonso nem tudta, mit mondjon.
„8-kor ott leszek” – tette hozzá. Felkapta a vödröt és elsétált.
A cselédszobában, az eresz alatt Jacinta kinyitott egy ládát. Bent apja ollóját és a kék ruhát tartotta, amit egy tűzre szánt ruhakupacból mentett ki. Amikor három évvel korábban megtalálta, a fűzője elszakadt volt, és a szoknyáján sötét folt volt. Éjszakánként szétszedte, és újra összevarrta a sértetlen selyemből, a foltot egy redőbe rejtette, és a darabokat a testéhez igazította.
Az apja, Esteban Rojas, úgy tanította meg neki, hogyan ismerje fel az erős varrást, hogy az ujjait végigfuttatta a hátoldalon. Ő volt az egyik legkeresettebb szabó a Plateros utcában. Az emberek esküvői ruhákat, télikabátokat és selyemruhákat rendeltek tőle. A beszállítók azonnal fizettek neki; az ügyfelei megígérték, hogy az aratás, egy utazás vagy a lóversenyek után fizetnek. Amikor az adósságok utolérték, egyik úriember sem állt ki mellette. Esteban megbetegedett a börtönben, és meghalt, mielőtt Jacinta előteremthette volna a pénzt, hogy kiszabadítsa.
Megtartotta az ollóját, a főkönyvét és mindent, amit csak a kezével tudott csinálni. A kék ruha bizonyította, hogy még mindig tudja, hogyan kell csinálni.
Jéghideg vízzel megmosakodott, hátrakötötte a haját, és ékszerek nélkül lement a földszintre. Azt akarta, hogy azok a férfiak lássák a meghívott szobalányt. Azt akarta, hogy lássák, mit hagytak ki.
Most, az ebédlőben, Alonso jobbra tolta a széket.
– Igaza van, Miss Rojas. Megvárakoztattuk. Kérem, bocsásson meg.
Jacinta leült. Baltasar hamarabb visszanyerte a hangját, mint a többiek.
–Ez a ruha ebből a házból származik. Te loptad?
Doña Beatriz ugyanazzal a kérdéssel a szemében fordult felé. Jacinta késztetést érzett, hogy a szoknyájához szorítsa a kezét, de továbbra is az asztalon tartotta.
– Abból a kupacból származik, amit a szeretője elégetésre rendelt – felelte. – Megkértem az intézőt, hogy megtarthassam. Ha még megvan a leltár, megtalálja az aláírását.
– Egy szobalánynak nem lenne szabad a nővérem ruháit viselnie – mondta Beatriz.
Alonso az egyik ruhaujj szélére nézett. Emlékezett rá, ahogy az anyja egy hintóból integetve felemelte a karját. Jacinta szinte az egész ruhát kicserélte, mégis ott volt a varrás apró íve, amit jól ismert.
– Az övé volt – mondta halkan.
Jácinta bólintott.
– Az apám készítette neki.
Beatriz otthagyta a szalvétát az asztalon.
– Ez nem jogosított fel arra, hogy így odajöjj hozzánk.
– Meghívtak vacsorára, asszonyom. Nem volt másik ruhám.
Feszült csend közepette érkezett meg az első fogás. Jacinta figyelte, ahogy Beatriz felveszi a leveseskanalát, és maga is vesz egyet. Alonso észrevette a gesztust. Azt is észrevette, hogy Baltasar figyeli, és alig várja, hogy hibát találjon.
„Az ilyen asztaloknál tanultam” – mondta Jacinta, amikor Beatriz megkérdezte tőle, honnan sajátította el a jó modorát. „Öt évig dolgoztam pincérként. Egész jól lehet látni a falról.”
