– Úgy tűnik, ezt is lehet hallani – mormolta Baltasar.

– Igen. Néha még azt is hallani, hogy mennyivel tartozik egy vendég a szabójának.

A gróf letette a kést. Alonso látta, hogy Jacinta arckifejezése megváltozott. Már nem a ruhát védte. Felismerte az egyik férfit, aki meglátogatta apja műhelyét.

– Túl szabadon beszélsz valaki más házában – mondta Baltasar.

– Az asztal az enyém – vágott közbe Alonso. – Én hívtam meg.

Jacinta felé fordult. A védekezése a fogadás, a vád után, miután mindenkinek magyarázkodnia kellett, követte el a tárgyalást. Alonso szó nélkül megértette a szemrehányást.

Vacsora után Beatriz bejelentette, hogy a hölgyek forró csokoládét fognak inni. Jacinta felállt.

– Hajnal előtt be kell gyújtanom a kandallókat.

Alonso az ajtóban érte utol.

–Beszélnem kell veled.

– Akkor beszéljen, márki.

A vendégek figyeltek. Kinyitotta a könyvtár ajtaját, és megvárta, míg a nő úgy dönt, hogy belép.

A tűz már majdnem kialudt. Alonso hellyel kínálta a lányt; Jacinta inkább állt, selyemruhája redőibe rejtve még mindig sajgó kezét.

– Bocsánatot kell kérnem – mondta. – Baltasar fogadást ajánlott. Elfogadtam. Azért ajánlottam ezt a vacsorát, hogy szórakoztassalak benneteket.

– Tudtam, amikor eljött, hogy megkeressen.

– 500 peso volt.

Röviden felnevetett. Kinyitotta a magával hozott kis táskát, és kivett belőle egy kopott könyvet.

– Apámnak 480 pesója hiányzott, amikor elvitték. Bármit megadtam volna, hogy visszakapjam őket.

Alonso megkapta a könyvet. Ezeken az oldalakon Esteban Rojas feljegyezte a méreteket, az anyagokat, a dátumokat és a fennálló tartozásokat. Baltasar 160 pesóval tartozott az esküvőjére rendelt ruhákért. Lejjebb a Villaseñor család neve szerepelt. 90 pesóval tartoztak.

Alonso megtalálta apja aláírását a beszámoló margóján.

-Nem tudtam.

– Tudta – felelte Jacinta. – Minden héten küldött valakit, hogy érdeklődjön a pénz felől.

Alonso ismét a ruhára nézett. A családja neve alatt utolsóként felsorolt ​​ruhadarab az édesanyja kék selyme volt. Estebanre gondolt, ahogy a műhelyében kivágja az anyagot, és várja a soha meg nem érkező fizetséget, majd a lányára, aki ugyanabban a házban tisztítja a kéményt.

„Ki fogom fizetni a 90 pesót” – mondta.

– Kifizetheted azt az adósságot. A másik 500-at megtarthatod.

– Azok is a tiéd. Megnyerted a fogadást.

– Nem fogadtam.

Alonso gondosan becsukta a könyvet. Évekig azt hitte, hogy ez elég a saját számlái kifizetésére. Nem kérdezősködött azokról, amelyeket a családja kifizetetlenül hagyott.

Léptek hallatszottak az ajtó mögött. Beatriz belépett, mielőtt a férfi szólíthatta volna. Tekintete a könyvről a ruhára rebbent.

– A komornyik mesélt a vacsoráról – mondta. – És most a szolgák az apád adósságáról beszélnek.

– Ez igaz – felelte Alonso.

Beatriz lesütötte a tekintetét.

–Emlékszem a szabóra. Azután jött ide, hogy meghalt az édesanyád. Mondtam neki, hogy jöjjön vissza máskor.

Jacinta érezte, ahogy megremeg a talaj a lába alatt. Olyan sokszor elképzelte már azt a látogatást, hogy azonnal felismerte a szavakat.

„Visszajött” – mondta. „Én is vele mentem. A kapu előtt vártunk, amíg besötétedett.”

Beatriz kinyitotta a száját, de nem talált védekezést. Lassan leült a tűz mellé.

-Sajnálom.

Jacinta nem válaszolt. Évekig azt kívánta, bárcsak valaki abban a házban emlékezne az apjára. A nevének hallatán most sem köszöntötték vissza az elvesztegetett időt.

„Reggel bemutatom a számlákat a vagyonkezelőnek” – mondta Alonso. „Kifizetik neki, ami jár neki.”

– Holnap reggel dolgozni fogok – felelte Jacinta.

Felvette a könyvet és kiment a könyvtárból. Alonso követte a folyosóra, de megállt, amikor meglátott egy közeledő szolgát. Jacinta a szolgák lépcsője felé indult tovább, ruhája a kőlépcsőket súrolta.

Hajnalban Alonso ismét a kandalló előtt találta. Szürke egyenruhát viselt, bekötött hajjal, a vödör pedig mellette volt. Fel sem nézett, amikor Alonso megérkezett.

– Hagyd ott a nyugtát – mondta. – Majd elhozom, ha végzek.

A 90 pesót és a családi számlakivonatot tartalmazó borítékot a padra helyezte. Hajnal előtt elment az adminisztrátor irodájába.

– Szeretnék még egy javaslatot tenni.

Jacinta letette az ecsetet. Alonso megvárta, míg a lány ránéz.

–Van egy üres üzletem a Plateros utca közelében. Kifizethetném a lakbért, az anyagokat és a béreket, hogy megnyithassam a műhelyt. Te vezetnéd.

– Már visszautasítottam az 500 pesójukat.

– Ez egy kölcsön lenne. Közjegyző előtt írásba adnánk. Ön döntené el, mit tegyen, kit alkalmazzon, és mennyit kérjen. A nyereség egy részével én szerezném meg a tőkét.

Jacinta felállt. A piszkos víz elzsibbasztotta az ujjait, de a hangja határozott volt.

– A helyiség kezdettől fogva az én nevemen lesz. Én választom ki a helyszínt. Én fogom felvenni azokat a varrónőket, akiket ismerek. És amíg van adósság, a profit felét kapja, levonva a béreket. Utána a műhely feltétel nélkül az enyém lesz.

Alonso kevesebb mint a felét tervezte kérni. Megértette, miért ezt az összeget tűzte ki: pontosan tudni akarta, mikor lesz szabad.

—Elfogadom.

–Szükségem van a dokumentumra, mielőtt felmondok.

– Meg fogja kapni.

Jacinta elvette az ecsetet. Alonso még mindig ott volt, amikor ismét letérdelt.

– Akkor álljon félre, márki. Még ki kell tisztítanom ezt a kéményt.