A szerződést négy nappal később aláírták. Jacinta egy nagy ablakos, utcára nyíló ajtóval rendelkező üzletet választott. Felakasztott egy fatáblát: ROJAS. Bent felállította apja szabóasztalát, és felvette Inést és Martinát, két varrónőt, akiket gyermekkora óta ismert. Hetente fizetett nekik, bár eleinte alig voltak megrendelések.

Baltasar nem feledkezett meg a vacsoráról. Elmesélte, hogyan lopott szöveteket Jacinta a haciendából, és hogyan finanszírozta a márki az üzletét olyan okokból, amelyeket egy tisztességes hölgynek nem kellene megkérdőjeleznie. Néhány beszállító nem volt hajlandó hitelre eladni neki. Az egyik ügyfél lemondta az esküvői ruha megrendelését, miután a gróf meglátogatta a családját.

Jacinta a délutánt a műhely padlóján ült, olyan kivágott darabok között, amiket talán senki sem venne meg. Inés tudni akarta, hogy lesz-e munka a következő héten. Martinának beteg gyereke volt otthon. Alonso megérkezett a Beatriz által kidobásra rendelt holmik leltárával. A kék ruha mellett a komornyik aláírása és Jacinta neve szerepelt.

„Meg tudjuk mutatni bárkinek, akinek szüksége van rá” – mondta.

– Mutasd meg – felelte. – Elmegyek Pueblába szövetért. Ott vannak a takácsok, akik készpénzért árulják, és betartják, amit ígérnek.

Alonso a megállapodás szerinti tőke részeként fizette az utat. Jacinta selyemmel, finom lenvászonnal és egy nevekkel teli jegyzetfüzettel tért vissza. Amikor Beatriz napokkal később megjelent, egy gránátalmaszínű ruhát szabott egy kereskedő feleségének.

– Szeretnék rendelni egyet magamnak – mondta a hölgy.

Jacinta letette az ollót az asztalra. Beatriz végignézett a szobán, a lámpákon, a két nőn, akik az ablaknál varrtak. Aztán elővett egy zacskó aprópénzt.

– Amit kérsz, azt én fizetem. Előre.

– Várnod kell a sorodra.

– Majd várok.

Jacinta megmérte magát. Beatriz mozdulatlanul állt, miközben a mérőszalagot a vállára csúsztatták; a haciendában alig tudott Jacinta szemébe nézni. Ahogy elbúcsúztak, Beatriz megállt az ajtóban.

– Láttam apádat kisétálni a kapun azon az estén – mondta. – Hinni akartam, hogy valaki más majd intézi a számláját. Túl sokáig tartott, mire beismertem, mit tettem.

Jacinta folytatta a szalag hajtogatását.

–Én is emlékszem arra az estére. Ezért fizetek Inésnek és Martinának szombatonként, még akkor is, ha az ügyfeleim késnek.

Beatriz bólintott, és anélkül távozott, hogy ismét bocsánatot kért volna.

Az új ruhát egy városi ünnepségen viselte. Más hölgyek is kérdezgették, kinek sikerült ilyen szépen elkészítenie a selyemfüggönyt. Beatriz megemlítette a Baltasar előtt álló műhely nevét. Addigra Jacinta elküldte a gróf régi számláinak másolatát is az adminisztrátorának. A fizetés – 160 peso – egy erszényben, levél nélkül érkezett meg.

A műhely falai özönlöttek a megrendelésekkel. Inés és Martina két másik lányt is megtanítottak a szakmára. Alonso vezette a könyvelést, amikor Jacinta kérte, és néha délutánonként ott maradt forró csokoládét inni, amíg Jacinta dolgozott. Megtanulta felismerni az összes varrónőt a hangjukról. Amikor belépett, abbahagyták a csendet.

Két év telt el. Egy esős délutánon Jacinta kinyitotta a könyvelési könyvet, és megtalálta az egyenleget, amire hónapok óta várt: 0. A műhelyből származó nyereségből teljes egészében kifizette a kölcsönt.

Alonso az ablaknál állt. A nő megfordította a könyvet, hogy a férfi lássa a számot.

– Az utolsó részt ma reggel fizették ki.

– Igen – mondta. – A közjegyző előkészítette a tanúsítványt. Holnap eljön, hogy átnézhesd.

Jacinta becsukta a könyvet. Elképzelte ezt a pillanatot, miközben gyertyafénynél varrt, alkudozott az árakról, és számolta a következő szombati fizetésre szánt érméket. Végre övé volt a műhely.

Elővett egy borítékot egy fiókból, amiben Alonso az adott havi nyereségrészesedése volt, és az asztalra tette. Alonso vitába szállva elfogadta. Jacinta jobban értékelte a gesztust, mint várta.

„Nem kell többé idejönnöd ellenőrizni a számlákat” – mondta.

-Tudom.

Az eső dübörgött az ablakokon. Alonso a kezére nézett, amelyen az asztal széléről felszedett fehér krétapor foltosodott.

– Szeretnék továbbra is meglátogatni, ha szeretnéd.

Jacinta látta, ahogy az első este kidobta Baltasart a házából. Később látta, ahogy hallgatja Inés magyarázatát, miért van szüksége egy szabadnapra, ahogy Martinát és a fiát elviszi az orvoshoz a hintóján, és ahogy órákat tölt számlák rendezésével anélkül, hogy köszönetet kérne. Emlékezett arra a férfira is, aki elfogadta a fogadást. Alonso soha nem kérte tőle, hogy felejtse el a történetnek ezt a részét.

– Gyere be – mondta. – Csütörtökön korábban zárunk. Sétálhatnánk a téren.

Alonso olyan látható örömmel mosolygott, hogy Jacintának is mosolyognia kellett.

Hónapokkal később egy kis szertartás keretében összeházasodtak. Jacinta megtartotta a műhelyt és a nevét a cégéren. Az esküvőre egy Pueblában készült anyagot választott, és maga szabta, bár az ujjakat Inésre és Martinára hagyta. Beatriz virágokkal érkezett az Encino Kertből. Sírt, amikor meglátta Jacintát belépni, de megvárta a végét, hogy megölelhesse.

A kék ruhát gondosan becsomagolva tárolták a műhelyben. Jacinta néha kiterítette az asztalra, hogy megmutassa a tanoncoknak, hogyan erősítsenek meg egy régi varrást. Megmutatta nekik Esteban öltéseit a sajátja mellett: két kéz, évek választják el egymástól, ugyanazt az anyagot tartva.

Egyik délután, miközben becsukta a csomagtartót, egy kék cérnát talált Alonso mandzsettáján. Levette, és az ujjai közé tette.

– Haza fogod vinni – mondta.