A herceg új felesége meglátja elhunyt nagyanyja szellemét, és mindketten továbbra is róla beszélnek.
Alig 30 perce voltak férjnél, amikor Isabel egy üres székre mutatott, és bejelentette a férjének, hogy halott nagymamája kritizálja a vacsorát.
A herceg kése továbbra is a tányér felett lógott.
– A nagymamám 12 évvel ezelőtt meghalt.
– Ez megmagyarázza, miért nem éri a cipője a földet.
A kék kárpitozott székben egy ezüstruhás idős asszony felemelte a botját.
– Ez azt is megmagyarázza, miért nincs már türelmem egy ilyen ízetlen leveshez.
Isabel lehunyta a szemét. Azért egyezett bele ebbe a házasságba, hogy megmentse unokatestvéreit a romlástól, nem pedig azért, hogy egy halott nő panaszait a saját esküvője alatt tolmácsolja.
Az asztal körül a vendégek csendben maradtak.
Alejandro de Valleverde a székre nézett, majd a feleségére. Egy nagy haciendát birtokolt Puebla közelében, és megtanulta, hogy senki előtt se mutassa ki a zavarodottságát.
Azon az estén nem járt sikerrel.
— Hogy néz ki?
– Ősz haj, egy ametiszt bross és egy faragott sassal díszített sétapálca.
Alejandro arca elvesztette a színét.
Az idős asszony Isabel felé hajolt.
–Mondd meg neki, hogy amikor mosolyog, már nem úgy néz ki, mint egy ruhásszekrény.
Izabella úgy döntött, megtartja magának ezt a megjegyzést.
Gyerekkora óta látta a halottakat. Néha az út szélén jelentek meg, máskor valaki mellett, aki még mindig hiányolta őket. A nagybátyja kihasználta a figyelmének minden egyes megszakadását, hogy őrültnek nevezze, és emlékeztesse arra, hogy egyetlen tiszteletreméltó ember sem akarná feleségül venni.
Amikor azonban az adósságok utolérte, tiszteletre méltónak tartotta, hogy unokahúgát egy gazdag embernek adja.
Alejandro diszkrét feleséget keresett. Isabelnek biztosítania kellett két fiatalabb unokatestvére megélhetését.
Senki sem látta előre Doña Leonort.
A herceg azzal a kijelentéssel vetett véget a gyűlésnek, hogy fáradt. Amikor kettesben maradtak, odalépett a székhez.
– Ha tényleg te vagy az, mondj nekem valamit, amit senki más nem tudhat.
Az idős asszony abbahagyta a mosolygást.
– Kérdezd meg a guava süteményről, amit a masztiffnak adott, amikor az 8 éves volt. A lelkészt hibáztatta, de a kutyának még mindig volt krém az orrán.
Izabella minden egyes szót elismétel.
Alejandro egy rövid, szinte fájdalmas nevetést hallatott.
– A lelkész megbüntetett, mert hazudtam.
– Mert csúnyán hazudtál – felelte a nagymamája.
A beszélgetés addig folytatódott, amíg a gyertyák ki nem égtek. Elrejtett édességekről, egy törött vázáról és egy játékkatonáról beszélgettek, akit Alexander temett el, miután az apja leszidta a sírásért.
– Betettem a varródobozomba – mondta Leonor. – Mondd meg neki, hogy vissza kellett volna adnom. És hogy vissza akartam adni, mielőtt megtanult hasznos lenni.
Isabel hangja elcsuklott, miközben továbbította.
Sándor lassan leült. Már nem tűnt hatalmas férfinak, inkább olyannak, mint az a fiú, akinek soha senki nem engedte meg, hogy szomorú legyen.
Azon az estén külön szobákat ajánlott fel neki.
– Nem fogok közelséget követelni tőled csak azért, mert egy papíron az áll, hogy házasok vagyunk.
Izabella meglepetten nézett rá.
Leonor felsóhajtott.
– Végre egy értelmes mondat ebben a házban.
Nagymama még hajnal előtt megjelent az ágy lábánál.
Isabel elfojtott sikollyal felült.
– Így nem jöhet be.
– Itt haltam meg. Van rangidősségem.
– Ez nem engedély.
– Micsoda karakter. Megnyugtat.
Alejandro ébren volt a könyvtárban. Isabel a kandalló előtt találta, szalonkabát nélkül, kócos hajjal.
– A nagymamája szerint úgy jár, mint egy mérges óra.
Végighúzta az arcát.
–Félek elaludni, és rájönni, hogy semmi sem történt.
Izabella leült vele szemben.
Alejandro az apjáról beszélt, aki megtartotta az ingatlanokat, de mindent tönkretett, ami otthonossá tette a házat. Leonor halála után bezárta a szalonját, és felfüggesztette az özvegyek és munkások számára szervezett segélyeket.
„Megpróbáltam visszaszerezni a feljegyzéseket, amikor örököltem” – magyarázta. „Semmit sem találtam.”
– Mert oda néztél, ahová az apád is nézne – mondta a szellem.
Izabella felemelte a fejét.
– Van egy jegyzetfüzet.
Leonor a folyosó felé mutatott.
A régi szalonban por és ibolya illata terjengett. Volt ott egy másik kék szék is, egy letakart íróasztal mellett.
Órákig kerestek. A nagymama csodálatra méltó bizonyossággal adott ellentmondásos utasításokat.
Végül Alejandro felfedezett egy rekeszt az egyik asztallábban.
Volt benne egy zöld jegyzetfüzet.
Oldalain nevek, összegek és ígéretek szerepeltek: pénz szövőszékre, elengedett adósság, fiútanonckodás, varróbizottságok munkára szoruló nőknek.
Nem csak jótékonyságról volt szó. Leonor gondoskodott arról, hogy mindenki nyerhessen anélkül, hogy koldulnia kellene.
Alejandro némán lapozott.
Isabel talált egy üzenetet egy özvegyasszonyról, aki egy egész télre takarókat kapott.
Tényleg ennyi kellett neki?
– El kellett adnia őket – felelte Leonor.
Isabel ekkor értette meg, hogy a nő nem maradt hátra a bútorok őrzésére.
Még mindig aggódott az életért.
A hír, hogy az új hercegné átnézi a jegyzetfüzetet, elterjedt a személyzet körében.
Doña Mercedes, a házvezetőnő, ismert egy munkanélküli mosónőt. Jacintának, a szobalánynak, volt egy húga, aki gyönyörűen hímzett. A komornyik emlékezett egy korábbi kocsisra, aki meg tudta tanítani a mesterséget, bár a térdei már nem bírták az utazást.
Izabella figyelt és jegyzetelt.
