Elrendelte, hogy a biztonság élvezzen elsőbbséget a dekorációval szemben, és hogy a dolgozók közvetlenül jelenthessék a problémákat.

Leonor viccelődés nélkül hallgatta.

Később Isabel megkérdezte tőle, hogy büszke-e rá.

– Nagyon is – felelte. – Szerettem volna hallani, mielőtt meghalok. De elfogadom az ésszerű haladékot.

A vásár részben finanszírozta az új műhelyt. Ennek ellenére sem maradt elég pénz gyapjú vásárlására.

Aztán megérkezett Doña Prudencia, egy gazdag özvegyasszony, két társával és egy kiskutyával, aki tüsszögött a karjában.

Nagylelkű adományt ajánlott fel.

Cserébe egy négyszemközti találkozót szeretett volna, ahol Isabel átadná az elhunyt üzeneteit.

„Jó ügyet szolgálna” – erősködött.

Isabel Leonorra nézett. A szellem most először szégyellte magát a jelenlététől.

-Nem.

Prudence türelmesen mosolygott.

– Gondolj bele. Vannak emberek, akik hajlandóak sokat fizetni azért, hogy meghallgassák azokat, akik veszítettek.

Alejandro közeledett, de hagyta, hogy Isabel válaszoljon.

– A fájdalmuk nem eladó. És ezek a nők értékes munkát végeznek anélkül, hogy látványosságot kellene belőle csinálniuk.

Prudence sértődötten távozott, miközben a kutya a ruhája ujjának tüsszögött.

A visszautasításnak következményei voltak. Isabel éjszakákat töltött azzal, hogy átnézze a számlákat.

Alejandro nem ajánlotta fel, hogy mindent titokban old meg.

-Mire van szükséged?

Vevők.

Pueblában vásárt szerveztek Leonor portréja alatt. Terítőket, édességeket, hímzéseket és egy jegyzéket hoztak, amelyen felsorolták az egyes darabokat készítő nők nevét.

Sokan kíváncsiságból jöttek. Jó néhányan maradtak a munka minősége miatt.

Prudence 12 hímzett gallért vett anélkül, hogy szellemeket említett volna.

Rosa, a varrónő, könnyekre fakadt, amikor meglátta a nevét a nyugtán.

„Soha korábban nem tették oda” – magyarázta.

Izabella megölelte.

Leonor mozdulatlanul állt a portré mellett.

– Ez jobb, mint amit én csináltam – mondta végül.

Ahogy elkezdődött a tél, a nagymama kezdett elhalványulni.

Isabel a kezein keresztül látta a szék rajzát.

– A fény miatt van – tiltakozott Leonor.

– Egy gyertya mellett állunk.

– Egy szemtelen gyertya.

De a hangja egyre távolibbnak tűnt.

Izabella leült mellé.

– Elmegy?

Az idős asszony abbahagyta a színlelést.

– Azért maradtam, mert egyedül volt. Aztán, mert senki sem volt hajlandó kinyitni ennek a szobának az ajtaját. És aztán, mert ti mindannyian szórakoztatónak bizonyultatok.

Isabel mosolyogni akart, de nem tudott.

Alejandro csendben fogadta a hírt.

Azon az éjszakán ismét bezárkózott a könyvtárba.

– Nem veszíthetem el újra – mondta, amikor Isabel belépett.

Meg sem próbálta elmagyarázni neki, miért kellene hálásnak lennie.

–Akkor mondd meg neki. Még mindig hall téged.

Elkísérte a kék székhez.

Alejandro a szék támlájára tette a kezét.

– Nagymama, több időre vágytam.

Leonor csillogó szemekkel nézett rá.

– Mindig is ambiciózus voltál.

Isabel könnyek között fordított.

– Azt akartam, hogy láthasd a műhelyt nyitva. Hogy megismerhesd a gyerekeinket, ha vannak egyáltalán.

Az idős asszony a mellkasára tette a kezét.

– Mondd meg neki, hogy ne sürgesse a feleségét egy halott asszony kedvében járni.

Alejandro egyszerre nevetett és sírt.

-Szeretlek.

Leonor kinyújtotta a kezét, de az nem érte hozzá.

– Először téged szerettelek.

Még néhány hétig velük maradt.

Tegnap reggel Isabel Alejandrót a szék mellett ülve találta. A guava süteményről álmodott.

Hajnal sütött be az ablakon.

Leonor az unokájára nézett, majd Isabelre.

– Ne hagyd, hogy a szerelem kisebbé tegyen.

Izabella bólintott, képtelen volt megszólalni.

Az idős asszony olyan arckifejezéssel mosolygott, mint aki épp most érte el, amit akart.

Amikor a fény elérte az ülést, eltűnt.

Sándor kitárta karjait, és felesége beléjük menekült.

Együtt sírtak, miközben az ajtó túloldalán a ház ébredezni kezdett.

A műhely tavasszal nyílt meg.

Volt munka, fizetések, egy asztal, ahol a gyerekek betűket tanultak, és olyan beszélgetések az árakról, amiket Leonor nagyon élvezett volna.

Alejandro odaadta Isabelnek a megjavított fésűt.

– Nincsenek feltételek – mondta.

Felvette, mielőtt kiment az udvarra, ahol egy kecske megragadott egy kék szalagot, és egy csőrét rágcsált.

A nők nevettek. Alejandro megpróbálta visszanyerni a szerepét anélkül, hogy elveszítené méltóságát.

Mindkettőt nem érte el.

Hónapokkal később, a kék szék előtt megkérdezte Isabeltől, hogy továbbra is a felesége kíván-e lenni, saját választása szerint.

Megcsókolta, mielőtt válaszolt.

-Igen.

Az első házassági évfordulójukon együtt vacsoráztak. A levesben rengeteg chili volt, és az üres szék mellett ibolyák álltak.

Alejandro felemelte a poharát.

– A nagymamám miatt.

Izabella felemelte az övét.

– És mindenért, amit még elmondhatunk egymásnak.

Aztán nevetést hallottak a folyosóról. Senki sem szólt senkinek, hogy maradjon csendben.

Isabel egy alku részeként érkezett abba a házba. Most már volt saját munkája, szerettei és egy férje, aki a válaszára várt, mielőtt döntést hozna helyette.

A szék üresen maradt.

Végre megtelt a ház.