Javasolt egy műhely létrehozását, ahol a nők hímzéseket, befőtteket és ruhákat árulhatnának, átlátható elszámolással és munkájukért járó fizetéssel.

Alejandro a költségvetésre nézett.

– Az épület felújítása elég sokba fog kerülni.

Leonor néhány hatalmas vázára mutatott.

– Ezek a dolgok évek óta nem voltak hasznosak.

Isabel megpróbálta tompítani a hangját.

–A nagymamád azt javasolja, hogy adj el néhány dolgot.

Alexander a vázákra nézett.

-Csináld meg.

A szellem hallgatott.

Ez volt az első alkalom, hogy az unokája egy emberekkel teli szobát részesített előnyben egy háborítatlan házzal szemben.

A műhely bizonytalanul kezdődött a nappaliban. Megérkeztek az anyagok, a kosarak és a gyerekek, akik az asztalok alatt játszottak.

Egy délután egy kisfiú zsinórt kötött a herceg csizmái közé.

Alejandro majdnem elesett.

– Ló – magyarázta a fiú.

– Nem vagyok ló.

A kisfiú megvizsgálta.

— Nagy ló.

A nők megpróbálták elfojtani a nevetést. Alejandro Isabelre nézett, aki eltakarta a száját.

Végül ő is nevetett.

Leonor olyan gyengédséggel meredt rá, ami eltörölte az arcáról a gúnyt.

De nem mindenki ünnepelte a változást.

Beatriz, Sándor házassága általi unokatestvére, másnap csipkébe burkolózva érkezett.

Évekig intézte a látogatásokat és a szalonokat. Isabel jelenléte olyan volt, amit nem tudott irányítani.

– Drágám, micsoda lelkesedés! – mondta, amikor meglátta az asztalokat. – Bár fontos különbséget tenni egy előkelő rezidencia és egy piac között.

– Itt dolgozunk – felelte Isabel.

-Pontosan.

Leonor Beatriz mögött jelent meg, és a hajára mutatott.

—Viseld a gránátvörös hajfésűmet.

Isabel az ékszerre nézett. Látta az idős asszony portréján.

– Az a fésű Doña Leonoré volt, ugye?

Beatriz megmerevedett.

– Ajándékba kaptam.

– Ki? – kérdezte Alejandro.

A nő emlékekről, zavarodottságról és családi érzelmekről beszélt.

A komornyik később megerősítette, hogy az ékszer szerepel Leonor leltárában. Beatriz másnap bocsánatkérés nélkül visszaadta.

Egy héttel később kezdődtek a pletykák.

Az új hercegné úgy tett, mintha a halottakkal beszélne. Manipulálta a férjét. Vagyonát rossz hírű nőkre költötte.

Isabel felismerte a szavakat. A nagybátyja minden alkalommal hasonlókat használt, amikor döntést próbált hozni.

Egyik este Beatriz egy földbirtokos kíséretében odalépett hozzájuk, és elég hangosan megkérdezte:

– Még mindig meglátogatnak a kísérteteid?

Izabella érezte a tekintetüket.

Alejandro lépett egyet, de a lány megérintette a csuklóját.

– Még dolgozom, asszonyom. Kérdezhet róla.

Beatriz elmosolyodott.

– Aggódunk az egészségedért.

– A feleségem olyan számlákat rendezett, amelyekre itt sokan soha nem is néztek rá – vágott közbe Alejandro. – Ha szeretnéd látni a munkáját, holnap ellátogathatsz a műhelybe.

– Nem kell mindentől megvédened – mondta neki később Isabel.

Lehalkította a hangját.

– Tudom. De azért sem akarlak egyedül hagyni, hogy körültekintőnek tűnjek.

Izabella felajánlotta neki a kezét táncolni.

Az esküvő óta most először nem gondolt arra a megállapodásra, ami összekötötte őket.

A vonzalom apró dolgokon keresztül nőtt.

Alejandro már telefonálni kezdett, mielőtt belépett Isabel irodájába. Isabel megtanulta megkülönböztetni, mikor jelzi a hallgatása a fáradtságot, és mikor rejti a bánatot.

Egyik délután találtak néhány levelet az anyjuktól, amiket Leonor egy kalapdobozban tartott.

Alejandro alig emlékezett rá. A lány meghalt, amikor Alejandro négyéves volt.

A levelek az első szavairól, a nevetéséről és egy elveszett zokniról szóltak, ami miatt az egész házban keresték.

Könnyes szemekkel fejezte be az olvasást.

– Apám úgy beszélt rólam, mintha kötelessége lennék.

Izabella megfogta a kezét.

– Édesanyád egy egész oldalt írt arról, hogyan szoktál elaludni az ujját fogva.

Alejandro a homlokát a kezébe temette.

Mellette maradt.

Az első csók napokkal később érkezett, a kerti folyosó alatt, miközben esett az eső a narancsfákra.

Azért ment el, hogy megkérdezze, átalakíthatnák-e a régi kertész házát műhellyé.

– Ezt akár holnap is elmondhatta volna – jegyezte meg Isabel.

– Látni akartalak.

Mosolygott.

Alejandro odament és várt. Isabel megtette a hátralévő távolságot.

Másnap reggel Leonor elviselhetetlenül elégedett arckifejezéssel fogadta őket.

– Remélem, legalább a cipőd nem lett vizes.

Isabel megfulladt a csokoládétól.

Alejandro megértette, és nevetni kezdett.

A boldogság majdnem elveszett a vásár előkészületei alatt.

Dobozokat, anyagokat és gyertyákat gyűjtöttek össze a nyugati szárnyban. Eleanor figyelte a mozgást, majd hirtelen elhallgatott.

– A szervizkémény – motyogta. – Azt a füstcsövet sosem javították meg rendesen.

Izabella füstszagot érzett.

Aztán meghallotta, hogy valaki köhög a raktár ajtaja mögött.

Jácinta volt az.

Isabel segítségért kiáltott. Alejandro elrendelte a folyosó kiürítését, miközben több munkás is odarohant vízzel.

Füst gomolygott néhány égő faforgácsból a repedt cső mellett.

Jacinta megpróbált kivinni egy dobozt, de elvesztette a tájékozódási képességét. Isabel a bejárattól szólt neki, amíg a fiatal nő oda nem ért. Alejandro és a kocsis kisegítették.

A tüzet még azelőtt eloltották, hogy elérte volna a szöveteket.

Az udvaron Isabel azt vette észre, hogy férje remegő kézzel nyugszik a vállán.

– Azt hittem, visszajössz.

– Jacinta még mindig bent volt.

Megölelte. Nem érdekelte, ki nézi.

Azon az estén összegyűjtötte a személyzetet.

Az ács megmutatta nekem az elhalasztott javításokról szóló értesítéseket. Némelyik régi volt, másokat Sándor uralkodása alatt hagytak el.

Mindet elolvasta.

– Nem fogom csak az apámat hibáztatni. Ez a ház az én felelősségem.