A herceg unokatestvéréhez jött, és most a hercegnek titkolnia kellett, mennyire vágyik rá, hogy maradjon.
A Montellano család hintója olyan heves esőzés közben érkezett az Arrayanes Ranchra, hogy a lovak alig tudtak mozogni a sáros úton.
1808 őszén Catalina Montellano hat napig utazott Veracruzból Valladolid felföldjére, hogy találkozzon azzal a férfival, aki mindkét család szerint a férje lehetett volna.
Amikor azonban a hintó megállt a lépcső aljánál, egyetlen kérő sem jött ki, hogy üdvözölje.
Ehelyett Don Felipe de Villaseñor, a hacienda tulajdonosa és a távol lévő fiatalember unokatestvére jelent meg. Fekete ruhát viselt, ahogyan felesége két évvel korábbi halála óta is. Határozott tartású, szigorú tekintetű volt, és az arca mintha elfelejtette volna, hogyan kell mosolyogni.
Catalina kesztyűs kezével ereszkedett le.
– Montellano kisasszony, elnézést kell kérnem. Sebastián unokatestvérem még nem érkezett meg. A San Miguel hidat elmosta az áramlat, és kíséretének más útvonalat kellett választania.
Mindenki Catalinát figyelte, szégyenlős vagy haragos reakcióra várva. Végül is átlépte az alkirályi rang felét, hogy találkozhasson egy férfival, aki nem is volt ott.
Csak bámulta a zuhogó esőt.
– Akkor remélem, Don Sebastián biztonságban van. Igazságtalan lenne haragudni rá, amiért nem sikerült meggyőznie a folyót.
Felipe idős nagynénje, Doña Inés Villaseñor váratlanul felnevetett.
Felipe is mosolyogni készült, de elfojtotta a mozdulatot.
Don Tomás Montellano, Catalina apja elmagyarázta, hogy a látogatásnak kereskedelmi célja is volt. Hajói kakaót, vaníliát és textíliákat szállítottak Veracruz és Havanna között, míg Felipe búzát, bőrt és indigót termelt. A két család közötti szövetség mindkét család számára előnyös lehet.
Catalina és Sebastián lehetséges házassága ebből a barátságból bontakozott ki. Hivatalos eljegyzésre nem került sor, de mindenki megértette az elvárásokat.
Az első estén az ebédlőt több mint 40 gyertya világította meg. Az eső csapkodott az ablakoknak, miközben a szolgák mole de olla-t, fürjet és frissen sült kenyeret szolgáltak fel.
Don Tomás és Felipe egy öntözőcsatorna kiszélesítéséről kezdtek beszélgetni a termelés növelése érdekében. Catalina figyelmesen hallgatta őket, amíg meg nem hallotta, hogy megemlítik a szomszédos városon átfolyó patak elterelését.
„Ha még több vizet eltávolítanak abból a patakból, mi fog történni San Jacinto családjaival?” – kérdezte.
Don Tomás összevonta a szemöldökét.
– Catalina, nem kell aggódnod az adminisztratív ügyek miatt.
– Ha az egyik döntésünk miatt mások víz nélkül maradhatnak, akkor aggódnom kell.
Az asztal elcsendesedett.
Felipe az asztalfőről figyelte. Sok, a helyzetéhez hasonló fiatal nő úgy tett, mintha nem hallaná az üzleti beszélgetéseket. Catalina viszont azonnal felismerte azokat, akik nem az asztalnál ültek.
„A csatorna nem fogja elterelni a patakot” – magyarázta. „Építettem egy víztározót, hogy az esős évszakban vizet tároljak. San Jacinto lakói a száraz évszakban is használhatják majd.”
Katalina a tekintetét állta.
– Tehát nem csak a következő aratásra gondolt.
– Egy gazdaságot nem kizárólag a föld tart fenn. Azt az emberek tartják fenn, akik rajta dolgoznak.
Ez a válasz megváltoztatott valamit Catalina arckifejezésén.
Felipe érezte, hogy benne is valami változik.
Vacsora után egy kislány jelent meg a nappali ajtajában. Isabel, Felipe lánya, hétéves volt, és egy rongybabát szorongatott. Édesanyja halála óta ritkán beszélt idegenekkel.
A nevelőnő utánafutott.
– Elnézést, uram. A lánynak biztosan alszik.
Mennydörgés rázta meg a házat. Isabel elejtette a babát, és befogta a fülét.
Catalina nem próbálta megsimogatni vagy úgy beszélni hozzá, mintha egy tehetetlen teremtmény lenne. Leült a földre, felvette a babát, és megvizsgálta a ruháját.
„Azt hiszem, ez a fiatal hölgy a viharoktól is fél” – mondta. „De ezt nem akarja beismerni, mert meg kell védenie a hírnevét.”
Izabella felnézett.
– Jácintának hívják.
– Akkor Doña Jacinta nagyon bátor.
A lány lassan közeledett, és átvette a babát. Mielőtt elment, Catalinára nézett.
–Elmész, amikor megérkezik Sebastian unokatestvér?
A kérdés mindenkit kellemetlenül érintett.
Katalin halkan válaszolt:
— Még nem tudom.
Attól a pillanattól kezdve Felipe észrevette a jelenlétét a ház minden sarkában.
A könyvtárban találtam, amint tudományos expedíciókról szóló folyóiratokat olvas. Láttam, ahogy a szakácsokkal beszélget, hogy recepteket tanuljon Michoacántól, vagy a brigádvezetőtől kérdezi, miért kapnak egyes munkások kevesebb kukoricát, mint mások.
Catalina nem próbálta felhívni magára a figyelmet. Őszinte kíváncsiságból fakadt, és a kedvessége nem változott attól függően, hogy ki hol állt előtte.
Egyik reggel Felipe rajtakapta, amint egy könyvet próbált elérni a legfelső polcon. Elvette tőle.
– Utazás a belső tartományokba – olvassa Catalina. – Apám biztosít arról, hogy a térképek nagyszerűek.
– Túl sok oldal szól benne a kövekről.
– Talán a kövek érdekesebbek bizonyos uraknál.
Felipe felvonta a szemöldökét.
– Remélem, nem az unokatestvéremre gondolsz.
– Még nem találkoztam az unokatestvérével. Egyelőre a köveknek van előnyük.
Felipe Río.
Rövid nevetés volt, de annyira furcsa abban a házban, hogy az egyik szolga kinézett a folyosóról. Catalina úgy tett, mintha nem venné észre.
Miközben lapozgatott a könyvben, megkérdezte tőle, hogy milyen ember Sebastian.
– Becsületes, nagylelkű és sokkal társaságkedvelőbb, mint én.
–Mindenki meg van győződve arról, hogy tökéletesnek kell találnom.
– Zavar ez a bizonyosság?
– Aggaszt, hogy az emberek összekeverik a jó vezetéknevet a jó házassággal.
