A folyosón Felipe mindent hallott.
Doña Inés megjelent mögötte.
– Elena szeretett téged – mondta –, de nem arra kért, hogy mauzóleumot csinálj ebből a házból.
– Nem akarom őt lecserélni.
–Akkor ne tedd. Catalina nem csak egy üres hely betömésére szolgáló darab. Ő egy egyedülálló nő, és bolond vagy, ha hagyod elmenni, azt gondolva, hogy jelentéktelen.
Hajnalban elkezdték lehozni a ládákat a lépcsőn.
Felipe először Don Tomással beszélt.
A kereskedő bizalmatlan arckifejezéssel fogadta a könyvtárban.
– Azért jöttem, hogy Katalináról beszéljek.
– A lányom nem a vállalkozásunk kiterjesztése.
– Tudom. Ezért nem vagyok itt tárgyalni.
Felipe bevallotta, mi történt azokban a napokban, és engedélyt kért, hogy őszintén beszélhessen vele.
Don Tomás csendben tanulmányozta.
„Figyelmeztetnem kell. Két hajóm odaveszett egy viharban Kuba közelében. Catalina hozományának nagy része is velük együtt eltűnt. A kereskedelmi szövetség, amiben reménykedtél, már nem ér annyit.”
Felipe nem habozott.
„Nem a hajóidat kérem. Azt kérem, hogy méltó lehessek a lányodhoz.”
A kereskedő keménysége elhalványult.
–Akkor beszélj vele. De a döntés csak a tiéd lesz.
Fülöp a galérián találta Katalint, utazáshoz öltözve. A hintók az udvaron várakoztak.
– Montellano kisasszony…
– Nem kell elkísérned minket az útig, Don Felipe.
– Nem azért jöttem, hogy elbúcsúzzak.
Megfordult.
Felipe beszédet készített, de amikor meglátta, minden mondatát elfelejtette.
– Amikor megérkezett, azt hittem, egy barátom lánya, és talán az unokatestvérem leendő felesége. Aztán elkezdtem várni a reggelit, mert tudtam, hogy ott leszel. Okokat kerestem, hogy meghosszabbítsam a sétáinkat. Úgy mentem volna be a könyvtárba, hogy nem lett volna szükségem könyvekre, csak abban reménykedve, hogy megtalállak.
Katalin szeme megtelt könnyel.
– Akkor miért lépett félre, amikor Sebastian megérkezett?
– Mert olyasmit kívántam, amiről azt hittem, nincs jogom kívánni.
Felipe mesélt neki Elenáról, a bűntudatról, amit minden alkalommal érzett, amikor egy új boldogságot képzelt el, és a néma ígéretről, ami büntetéssé vált.
– Azt hittem, hogy újra szeretni azt jelenti, hogy csökkentem az iránta érzett érzelmeimet.
Katalin egy lépést tett közelebb.
– Az, hogy szereted azt, ami előtte volt, nem kötelez arra, hogy elutasíts mindent, ami ezután következhet.
Felipe lehunyta a szemét. Ezek a szavak lerombolták a börtönt, amit magának épített.
–Nem kérhetem tőle, hogy bízzon bennem, miután megbántottam a hallgatásommal. Csak egy dolgot kérhetek tőle.
-Milyen dolgot?
– Maradj még egy napig.
Katalinának visszafojtotta a lélegzetét.
– Az unokatestvéred miatt? A szüleink vállalkozása miatt?
– Értem. Maradj, hogy megismerhesselek anélkül, hogy elrejteném az érzéseimet.
– És mit fogsz csinálni azon a napon?
– Azzal kezdem, hogy nem teszek úgy, mintha nem akarnám.
Catherine hosszan nézte őt.
– Nem leszek az a szelíd jelenlét, amelynek az a rendeltetése, hogy betöltse e birtok csendjét. Nem fogok versenyezni egy emlékkel, és nem fogom hagyni, hogy a véleményemet szemtelenségként kezeljék.
– Nem kérném tőle, hogy kevesebb legyen, mint amilyen. Azzal pontosan azt tenném tönkre, amiért szerettem őt.
Felipe most először mondta ki ezt a szót.
Katalin a könnyein keresztül mosolygott.
– Akkor maradok.
A ládákat visszavitték a szobákba.
Sebastián Guadalajarába utazott, Felipe levelével kísérve, amelyben garantálta a Morales nyomda biztonságát. Hónapokkal később feleségül vette Beatrizt, bár a lány apja nem volt hajlandó elmenni.
Katalin és Fülöp nem siettek sehova.
Majdnem egy éven át leveleztek, sétálgattak a gyümölcsösökben, és megtanulták megosztani az örömeiket és a nézeteltéréseiket. Katalin segített iskolát alapítani a munkások gyermekei számára. Fülöp kibővítette a víztározót, hogy San Jacinto soha többé ne szenvedjen aszályoktól.
Izabella fokozatosan visszanyerte a nevetését.
Egy délután, a narancsvirágfák alatt Felipe megfogta Catalina kezét.
– Nem arra kérlek, hogy foglald el Elena helyét. Az a hely a történelmünkhöz tartozik. Arra kérlek, hogy építs velem valamit, ami soha nem létezett.
– És mit szeretnél építeni?
– Egy olyan élet, ahol a beszélgetések nem érnek véget a gyertyák kialvásával. Egy otthon, tele igazsággal, intelligenciával és nevetéssel. Az az élet, amiről akkor beszéltél, amikor még azt hitted, hogy feleségül fogsz menni az unokatestvéremhez.
Felipe letérdelt.
– Catalina Montellano, elfogadod, hogy a feleségem legyél?
Mielőtt válaszolt volna, felálltatta.
– Egyszer kért még egy napot.
– Emlékszem.
– Most ambiciózusabbnak kell lennie.
– Akkor add meg nekem az összes napot, amit hajlandó vagy megosztani velem.
– Mindenki – felelte a lány.
Tavasz elején házasodtak össze a hacienda kis kápolnájában.
Catalina fehér virágokat helyezett Elena portréja elé. Nem kötelességből tette, hanem hogy megmutassa Isabelnek, hogy az igaz szerelem nem követeli meg senki eltörlését.
A lány megfogta a kezét.
– Anya azt szokta mondani, hogy a fehér virágok békét hoznak.
– Akkor ma sok mindenre szükségünk lesz.
Felipe meghallotta ezeket a szavakat az ajtóból, és megértette, hogy a múltja nem semmisült meg. Méltó helyet talált a jövő mellett.
Évekkel később az Arrayanes Hacienda-ba érkező utazók már nem a szigorú tulajdonosról vagy a csendes termekről beszéltek. Az iskoláról, a csatornáról, amely három várossal osztozott a vízen, és az estékről, amikor munkások, kereskedők és családok gyűltek össze zenét hallgatni.
