A herceget értesítették, hogy menyasszonya nagyon csúnya, ezért mindenki szeme láttára felemelte a fátylát.
Elena anyja arra kérte, hogy ne sírjon, ha a herceg fintorog, amikor felemeli a fátylát.
– Már ismered az arcodat, lányom.
–Próbálj meg nem minket zavarba hozni egy jelenettel is.
Elena Salvatierra mozdulatlanul állt a sekrestyében. Huszonnyolc éves volt, és olyan régóta hallott már, hogy túl magas, túl sápadt és túl vörös hajú volt ahhoz, hogy megtanulja megkülönböztetni az aggodalmat a megvetéstől, még akkor is, ha mindketten szelíd szavakat használtak.
1806 márciusának reggelén egy mexikóvárosi templom tele volt emberekkel, akik azért jöttek, hogy megnézzék, mennyi elégedetlenséget tud leplezni egy arisztokrata, ha egy vonzótlan nővel köt házasságot.
A nővére virágokat, látogatásokat és bókokat kapott az eljegyzése alatt. Elena utasítást kapott: beszéljen keveset, ne járjon túl egyenesen, és viseljen kellően vastag fátylat. Egy szobalány felajánlotta, hogy púderrel takarja el a szeplőit. Elena visszautasította. Ez az apró gesztus volt az egyetlen dolog, amit sikerült megtennie, mielőtt elindult a templomba. Amíg várt, eszébe jutott, hogy gyerekként mennyire szerette nézegetni a tükörképét az udvaron lévő vízben. Abbahagyta ezt, amikor elkezdte hallani, hogy a haja szégyenletes. Most arra vágyott, hogy újra elkapja azt a lányt, aki kíváncsiságból nézte magát, nem pedig azért, hogy hibákat találjon benne.
Tomás de Arriaga, Valdemora hercege ragaszkodott hozzá, hogy csak az oltárnál találkozhasson menyasszonyával. Családja Elenát praktikus megoldásnak nevezte: diszkrét, művelt és 10 000 peso hozományt kapott.
A hercegnek pénzre volt szüksége bérlői házainak felújításához és ingatlanai romlásának megállításához. A Salvatierráknak fenn kellett tartaniuk a pénzügyi stabilitás látszatát. Senki sem tartotta szükségesnek megkérdezni Elenát, hogy mit akar.
Apja, Don Baltasar, felajánlotta neki a karját.
– Ne feledd, hogy adunk neked egy esélyt.
Elvette, és végigsétált a folyosón. A fátyol alatt ki tudta venni azoknak az árnyékát, akik arra vártak, hogy lássák a kudarcát.
Tomás az oltárra szegezte a tekintetét. 34 éves volt, visszafogott arckifejezéssel, és azzal a téves bizonyossággal, hogy meglepetések nélküli esküvőt szervezett.
Esküt tettek. Felhúzta a gyűrűt Elena ujjára, és remegést érzett, amit az idegességnek tulajdonított.
Aztán fellebbentette a fátylat.
Szótlan volt.
Elena hajában rézszínű melírok díszelegtek. Zöld szemei fürkészően figyelték, a szemöldöke alól különös erőt kölcsönözve az arcának. Magas volt, magas arccsonttal és kifejező szájjal. Nem találta meg benne azt a nőt, akiről meséltek neki.
De ami a legjobban zavarba hozta, az a tekintete volt. Elena mintha arra várt volna, hogy elismerjen valamit, amit már úgyis tudott.
– Hazudtak neki – suttogta.
Tomás röviden a Salvatierra családra pillantott. Az anya a legyezőjét szorongatta. Az apa elégedett arckifejezése eltűnt.
– Te is – válaszolta.
Elena alig mosolygott.
– Régen megtanultam kételkedni.
A templom kínos csendbe borult. Tomás a fátylat tartotta, bizonytalanul, hová tegye, Elena pedig egy halk nevetéstől szakadt ki. Ez volt az esküvő első hangja, amely látszólag minden kötelezettségen kívül létezett.
A lakoma alatt megpróbálta összerakni a megtévesztés darabkáit. Valahányszor Elena megszólalt, valaki a családjából közbelépett, hogy kijavítsa vagy elmagyarázza neki a történteket. Amikor megemlítette a hacienda házaiban uralkodó nedvességet, az apja félbeszakította, mondván, hogy a nők eltúlozzák a háztartási ügyeket.
Tomás kezdte megérteni, mennyi munkába került, hogy láthatatlanná tegye.
Miközben beszállt a hintóba, megkérdezte, mióta bánnak vele így.
– 12 éves korom óta.
– A húgom, Lucia gyönyörű és előzékeny volt; hasznosnak kellett lennem vele, és nem szabad versengenem vele.
Elena ránézésre sem nézve megigazította a ruhát.
– Amikor megkérdeztem anyámat, hogy tényleg ennyire kellemetlen-e, azt mondta, hogy nem számít.
– Kényelmes volt számomra elhinni.
Tomás szégyellte magát. Elfogadta ezeket a leírásokat, mert könnyebb volt neki tárgyalni az apával, mint a lánnyal.
– Nem kellett volna visszautasítanom a találkozást vele.
A lány felé fordította az arcát.
– Még akkor is kegyetlen lett volna, ha pontosan azt az arcot találod, amire számítottál.
A mondattól szóhoz sem jutott.
Tomás megértette, hogy meglepetése, bármilyen őszinte is volt, mit sem tett jóvá a megaláztatáson. Egy egész ceremóniát szervezett a várható kellemetlenség köré. Bocsánatot kért anélkül, hogy újra megemlítette volna a szépségét. Elena továbbra is gyanakvóan hallgatta. Hozzá volt szokva, hogy egy kedves szó előzi meg a kérést. A következő napokban be kell bizonyítania, hogy ez a bocsánatkérés megállja a helyét, amikor a felesége valami helytelent mond, túl sokat kérdez, vagy amikor egy könyvelés olyan hibákat tár fel, amelyek szintén az övéi voltak.
Elena elmagyarázta, hogy nyolc éve figyeli a család számláit. Tudott a megújított hitelekről, a rejtett kiadásokról és az olyan ingatlanokról, amelyek kevesebb bevételt hoztak, mint amennyit az apja állított.
–Tehernek neveztek, miközben a munkámmal eltartottam a háztartást.
– Aztán találtak egy házasságot, ami megoldhatta a problémáikat.
–A hozomány a védelmére szolgált.
– Apám már arról beszélt, hogy odaadja a hitelezőinek.
Tomás összevonta a szemöldökét. Ez nem egyezett az általa aláírt megállapodásokkal.
– Miért egyeztél bele, hogy feleségül vegyél?
Elena az ablakon keresztül figyelte a város elsuhanását.
– Mert láttam egy lehetőséget, hogy a házán kívül lakjak.
– És mert az ingatlanjaiknak valami olyasmire van szükségük, amit én tudok, hogyan kell csinálni.
