Várt.

– Áttekinthetem a számlákat, elismerhetem a veszteséget, és megkérdezhetem, hogy miért történik újra és újra.

– De azt akarom, hogy a munkámnak neve legyen, és hogy a döntéseimet meghallgassák.

Thomas olyan figyelemmel nézett rá, amit a fátyol fellebbentése előtt nem szentelt neki.

– Akkor át kell tekintenünk a házasság feltételeit.

– Jelenlétemben – tette hozzá.

Bólintott.

Azon az estén külön szobákban laktak. Elena le tudta venni az esküvői ruháját anélkül, hogy hallotta volna anyja magyarázkodását arról, hogyan lehet hálás a szerencséjéért.

A beszélgetés reggelinél, majd később az irodában folytatódott. Tomás megmutatta neki a könyveit, szerződéseit és az adminisztrátoroktól érkező leveleket. Elena papírt, vonalzót és némi időt kért.

Nem azzal kezdte, hogy parancsokat adott. Összegyűjtötte a számlákat, és feljegyezte, amit nem értett. Néhány oszlop kifogástalannak tűnt, de nem egyeztek az útkarbantartók által rögzített szállítmányokkal.

Bizonyos bányászati ​​bérleti szerződések kezelője 30 éve töltötte be ezt a pozíciót. A gyenge hozamokat elkerülhetetlen nehézségeknek tulajdonította. Elena olyan duplikált összegeket talált, amelyek nem feleltek meg a vevők elszámolásainak.

Megkérte Tomást, hogy alkalmazzon egy független könyvelőt.

– Ezt ellenőrizni kell.

– Nem fogok senkit megvádolni csak azért, mert egy összeg furcsának tűnik számomra.

Összehasonlították a nyilvántartásokat és több évből származó dokumentumokat kértek be. A sikkasztás évente körülbelül 2000 pesót tett ki, és legalább 15 éve tartott.

Tomás leváltotta a vagyonfelügyelőt. A család tanácsadója kezdeményezte a megfelelő kártérítési igények benyújtását, és sikerült behajtaniuk a pénz egy részét. A többihez további munka és idő kellett.

Elena nem ünnepelt a dolgozók előtt. Megkérdezte, hogy hány javítás függőben van évek óta, miközben a veszteségeket mindenféle igazolás nélkül elfogadják.

A bérlők házainak beázott a teteje. Az egyik család egy cserepet tett a fiuk ágya mellé. Tomás azzal látogatta meg a házakat, és visszatért anélkül, hogy megpróbálta volna igazolni a figyelmetlenségét.

Megrendelték a munkát, és ellenőrizhető kifizetéseket állapítottak meg. Elena ellenőrizte a haladást, de hallgatott a kőművesmesterre, amikor elmagyarázta, hogy egyes falakhoz több kell, mint egy réteg mész.

Nem arról szólt a képessége, hogy mindent tudjon. Abban, hogy ne színleljen többé úgy, mintha a kérdések csak nyűgök lennének.

Egy másik látogatás során egy nő megmutatta nekik a nedves takarókat, amiket a tűzhely mellé akasztott. Elena felidézte családi házának zárt szobáit, ahol a bútorokat azért tartották, hogy lenyűgözzék a vendégeket, amíg a szükséges javításokat elhalasztották. Azt javasolta, hogy először a lakott szobákat fejezzék be, és a könyvtár dekorációját hagyják későbbre. Tomás beleegyezett, bár zavarban volt, hogy nem ő maga javasolta.

Amikor az első ház elkészült, újra látták az esőben. A tető tartotta. Az asszonynak sikerült eltennie az edényt, és kenyeret kínált mindkettőjüknek. Sáros cipővel és olyan elégedettséggel tértek vissza a haciendába, amilyet soha egyetlen elegáns vacsora sem adott nekik.

Eközben volt egy másik függőben lévő ügy: a 10 000 peso.

Elena levelet kapott anyai nagybátyjától, Don Juliántól, és elvitte az irodájába. A levélben a hiányzó példányok voltak, amelyekre szükségük volt a hozomány sorsának tisztázásához.

Az apja megpróbált megszabadulni a pénzétől az esküvő előtt. Három héttel korábban azonban Elena segítséget kért Juliántól és az általa ajánlott közjegyzőtől. Biztosították, hogy a pénz a dokumentált rendeltetési helyét követve, védelme érdekében kerüljön sor rá, ahelyett, hogy Baltasar hitelezőinek adnák át.

„Nem mindenki a családomban akar kihasználni engem” – mondta.

– Néhányan túl sokáig tartottak a beavatkozással.

Tomás elolvasta a dátumokat.

– Mielőtt még tudta volna, hogy megbízhat bennem, megtette.

– Pontosan ezért.

A válasz korrektnek tűnt számára. Megvizsgálták Elena esetleges hozzájárulásának feltételeit a javításokhoz, fenntartva a garanciákat és a külön számlákat. Nem volt hajlandó elcserélni apja házát egy másikra, még akkor sem, ha abban jobb a berendezés.

A családja 6 héttel az esküvő után érkezett meg.

Baltasar úgy lépett be a szobába, mintha egy megtérülni kezdő befektetését látogatná meg. Felesége, Doña Inés, megvizsgálta Elena ruháját, mielőtt üdvözölte volna.

„Egyszerűen jól áll neked az öltözködés” – jegyezte meg.

–Mindig jobb volt nem túl sok figyelmet vonzani.

Elena anélkül üdvözölte, hogy lesütötte volna a szemét. Tomás mellette maradt.

Az apa beszélt a javításokról, és dicsérte a herceg körültekintését. Aztán pénzt kért, mintha az egy természetes szívesség lenne a rokonok között.

– Elena el tudja majd magyarázni, hogy a nehézségek átmenetiek.

Letette a csészéjét.

– A nehézségek évek óta tartanak, apa.

– És nem fogok felelni olyan kölcsönökért, amiket nem én vettem fel.

Baltasar Tomásra nézett, abban a reményben, hogy helyreállítja a rendet.

– A lányom mindig eltúlozta a számokat.

– A számításaik lehetővé tették számunkra, hogy jelentős eltérést fedezzünk fel – válaszolta a herceg.

– Egy könyvelő ellenőrizte őket, aki egyikünket sem ismerte.

Doña Inés megkérte Elenát, hogy bízza ezt a dolgot a férfiakra. A fiatal nő régi késztetést érzett, hogy bocsánatot kérjen, és lehalkítsa a hangját, amíg senki sem sértődik meg.

Felismerte őt, és ülve maradt.

– Évekig kértél, hogy vezessem a könyvelést, amikor senki sem figyel.

– Most meg akarnak akadályozni ebben, mert mások rájöhetnek, hogy képes vagyok rá.

Az apja felkelt.