A herceget értesítették, hogy menyasszonya nagyon csúnya, ezért mindenki szeme láttára felemelte a fátylát.

– Olyan pozíciót adtunk neked, amit egyedül soha nem szerezhettél volna meg.

Elena is felállt. Majdnem olyan magas volt, mint ő.

– Azt tanították nekem, hogy hálásnak kell lennem minden bánásmódért, mert senki sem akarna engem választani.

– Ez lehetővé tette számukra, hogy tárgyaljanak anélkül, hogy rákérdeztem volna a feltételekre.

Doña Inés elsápadt.

– Nem beszélhetsz így a családodról.

– Elmondhatom, mi történt.

Baltasar követelte, hogy négyszemközt beszélhessen Tomással. A herceg megrázta a fejét.

– Minden, a feleségemet érintő ügyet az ő jelenlétében fogok megvitatni.

Az apa ekkor jött rá, hogy nem csak egy pénzösszeg felett vesztette el az irányítást, hanem arról is leszokott, hogy a lánya mindig eltűnjön a saját életéről szóló beszélgetésekből.

Mielőtt befejezték volna a csokoládét, elmentek.

Ahogy átlépte a küszöböt, Doña Inés megfordult, és megkérdezte, hogy elveszíti-e a szüleit egy pénzügyi vita miatt. Elena úgy érezte, hogy a fenyegetés ugyanazt a helyet célozza meg, mint az előző szülei: a magánytól való félelmet. Azt válaszolta, hogy újra meglátogathatják egymást, ha beleegyeznek, hogy beszélnek anélkül, hogy árat kérnének az engedelmességükért. Az anyja nem válaszolt. Délután Elena többször is elismételte a mondatot, azon tűnődve, hogy nem volt-e túl szigorú. Meg kell tanulnia, hogy hiányozhat a családja anélkül, hogy visszaadná nekik az élete feletti irányítást.

Elena kiment a kertbe, és megállt a rózsabokrok mellett. Tomás követte, bizonyos távolságot tartva.

– Leülhetsz – mondta, látva, hogy a lány remeg.

Tagadta, de később elfogadta a bank ajánlatát.

– Ez az első alkalom, hogy ellentmondtam apámnak anélkül, hogy végül bocsánatot kértem volna tőle.

Hidegek voltak a kezei. Tomás odanyújtotta neki a zsebkendőjét, anélkül, hogy ünneppé változtatta volna a pillanatot.

– Azt hittem, ha kimondom, elmúlik a fájdalom – vallotta be Elena.

– Talán több időre van szüksége.

Ránézett. Hálás volt, hogy nem kért azonnali bátorságot vagy egy mosolyt, ami azt mutatta volna, hogy minden megoldódott.

A következő hónapokban a ház lassan változott. A szerződéseket felülvizsgálták, a számlák időben kezdtek megérkezni, és a felújítások a legnagyobb esőzések előtt befejeződtek.

Elena hibákat követett el. Rosszul számolta ki a vásárlás határidejét, és át kellett ütemeznie a szállítást. Tomás azt is elismerte, hogy azért tolerálta a rossz ügyintézést, mert jobban szerette elkerülni a vitákat.

Megtanulták kijavítani magukat anélkül, hogy megaláznák magukat.

Evés közben elkezdtek a kiadásokról beszélgetni, végül könyvekről, emlékekről és olyan dolgokról beszélgettek, amiket egyikük sem említett az udvarlás alatt, pedig soha nem történtek meg.

Tomás felfedezte, hogy Elena könnyen nevet, ha nem vár helyreigazítást. Rájött, hogy a férfi tartózkodása mögött szégyen motoszkál a kudarcai miatt, de büszkeség is.

Egyik délután Lucía a szülei nélkül érkezett. Elena felkészült egy újabb kérésre.

A húga hozott egy régi levelet, amit a családi iratok között talált. Egy nőtől volt, aki évekkel korábban meg akarta hívni Elenát egy összejövetelre. Doña Inés sosem adta oda neki.

– Azt mondták neki, hogy beteg vagy – magyarázta Lucía.

– Tudtam én.

Elena tartotta a levelet.

Lucía bevallotta, hogy élvezte, hogy a csodált lánya lehet, és soha nem kérdezte, mibe kerül, hogy a húgát az árnyékban tartsa. Nem kért azonnal bocsánatot.

Elena sem tett úgy, mintha nem tenné. Elfogadta a levelet, és megengedte neki, hogy maradjon egy kávéra. A bizalmat, ha valaha is visszatér, másképp kell majd felépíteni.

Az első házassági évfordulójukon Tomás a könyvtárban találta Elenát. A lány tinta volt az ujjain, és éppen egy öntözési projekt költségvetését nézegette.

Hagyott egy mappát az asztalon.

Előkészítettek egy új megállapodást, amelyet mindkettőjük tanácsadói áttekintettek. A megállapodás elismerte Elena részesedését a jövedelemből, amelynek kezelésében segédkezett, és saját forrásokat is biztosított számára a már megtartott hozományon felül.

„Azt akarom, hogy valódi esélye legyen választani” – mondta Thomas.

Lassan olvasott.

Megkérdezte, hogyan fogják kiszámítani a jövedelmet, és ki ellenőrzi majd a számlákat, ha nem értenek egyet. Tomás azt válaszolta, amit tud, és megjegyezte, hogy mit kellene megbeszélniük. Elena módosított egy záradékot; beleegyezett, hogy visszaviszi a közjegyzőhöz. Ez végül meggyőzte. Még bele is szólhatna abba a dokumentumba, amelynek biztonságot kellett volna nyújtania számára. Gondolt egy utazásra, egy saját szobára, ahol tanulhat, és arra a lehetőségre, hogy segítsen a nagybátyjának anélkül, hogy minden kiadást el kellene magyaráznia valaki másnak. A jövő kezdett kirajzolódni, a részleteket maga választotta ki.

– Még akkor is, ha távol akarok élni tőled?

A kérdés fájt neki, de válaszolt.

– Még akkor is.

Elena becsukta a mappát. Pontosan emlékezett, milyen hangon hallgatta anyja hangját, mielőtt belépett a templomba. Most egy férfi állt előtte, aki nem kérte meg, hogy köszönje meg neki a helyet, ahol van.

– Tamás – mondta.

Elmosolyodott, amikor a nevét hallotta titulus nélkül.

– Maradni akarok.

– De azt szeretném, ha továbbra is megtanulnánk kérdéseket feltenni egymásnak, ahelyett, hogy egymás helyett döntenénk.

Odalépett és várt. Elena megfogta a kezét. A csók olyan nyugalommal érkezett, mintha mindketten választották volna.

Azon a tavasszal ebédet tartottak a haciendában. Eljöttek a javításokban részt vevő munkások és családtagjaik. Don Julián Lucía mellé ült. Elena rézvörös haját hátrafésülve sétált az asztalok között, meg sem próbálva leplezni a magasságát.