Maya szorosan becsukta a szemét, arcát az oldalamba temette, apró termete hevesen remegett.

Csizmák nehéz puffanása visszhangzott a hídon. Két testes repülésbiztonsági tiszt lépett a gépre. Sötétkék taktikai egyenruhát viseltek, övükön rádiók és bilincsek hevertek. Kevésbé hasonlítottak repülőtéri személyzetre, inkább egy városi SWAT-csapatra.

A portás remegő ujjal mutatott rám. „Ő az. Megtagadja a személyzet közvetlen áthelyezési parancsát.”

A vezető biztonsági őr, egy széles vállú, borotvált fejű férfi, végigvonult a keskeny folyosón, pár centire a térdemtől megállva. Nem kérte a jegyemet. Nem kérdezte meg az én verziómat a történetről. A beavatás egyszerű, brutális fizikája alapján működött.

„Uram, megsérti a szövetségi légiközlekedési előírásokat” – jelentette ki a tiszt begyakorolt, színtelen hangon. „Álljon fel, szedje össze a holmiját, és szálljon ki a repülőgépből. Ha nem tesz eleget a kérésnek, fizikailag eltávolítjuk és letartóztatjuk.”

Felnéztem rá. „Én fizettem ezért a helyért. A feleségem földi maradványaival utazom. Nem jelentek veszélyt erre a járatra. Csak egy apa vagyok, aki a családját viszi a tengerpartra.”

– Nem kérdezem újra – figyelmeztette a rendőr, miközben keze az övén lévő cipzáras biztonsági övre hullott.

Arthur Sterling mögöttük állt, önelégült, elégedett vigyorral az ajkán. Figyelte, ahogy vagyonának gépezete eltapos egy rovart.

„Uram, ha nem hagyja el önként a helyeket, erőszakot kell alkalmaznom” – mondta a tiszt.

– Kénytelen leszel – válaszoltam halkan.

A tiszt kinyújtotta a kezét. Nehéz, kérges keze erősen a bal vállamra szorult.

Maya felsikoltott

Nem sikoly volt; a rettegés átható, zsigeri hangja visszhangzott a törzsben, visszapattanva a műanyag válaszfalakról. Gyermekkorát azzal töltötte, hogy látta, ahogy az orvosok bántalmazzák az anyját a megmentése érdekében, most pedig egyenruhás furcsa férfiak ragadták meg az apját.

Teljesen ösztönösen reagáltam. Nyúltam az alumínium botom után, azzal a szándékkal, hogy magam és a rendőr közé szorítsam, hogy kiszabaduljak a szorításából. Ahogy csavarodtam, a műlábam szénszálas foglalata brutálisan súrlódott a térdízületemben, fehéren izzó fájdalomcsillapítást lövellve végig a gerincemen.

Felnyögtem, a szorításom megingott. A rendőr erősebben húzta, ujjai a kulcscsontomba vájtak, majdnem kitépve a karomból a mahagóni dobozt. A doboz felborult, és a padló felé csúszott.

Előrevetődtem, feláldoztam az egyensúlyomat, hogy mindkét karommal átöleljem a dobozt, mellkasommal védve Elena hamvait. Majdnem végighúztak a folyosón a lányom elé. Majdnem mindent elveszítettem, amiért harcoltam, megfosztva a méltóságomtól egy milliomos kényelme kedvéért.

Aztán a pilótafülke nehéz, megerősített acélajtaja erőszakosan kitárult.

Fülsiketítő reccsenéssel csapódott a válaszfalnak , amitől mindkét biztonsági tiszt összerezzent.

Egy alak lépett ki a repülőfedélzetből, betöltötte a keskeny bejáratot.

„Vedd le a kezed arról az emberről, azonnal!”

A hang olyan volt, mint egy mennydörgés robajlása egy nyílt völgyön át. Nem csupán figyelmet követelt; teljes, azonnali engedelmességet parancsolt.

4. fejezet: A hajó kapitánya

A vezető biztonsági tiszt megdermedt, a keze továbbra is a vállamat szorongatta. Lassan Daniel Harper kapitány felé fordította a fejét .

Harper kapitány tapasztalt pilóta volt, halántékánál feltűnően őszült. Négycsíkos egyenruhája makulátlan volt, katonai tökéletességre vasalva. De nem a ropogós fehér ing vagy az arany váll-lapok uralták a termet, hanem a szemében tükröződő abszolút, jeges, rémisztő düh. Úgy nézett ki, mint aki kész lenne porig égetni az egész repülőgépet, csak hogy még egy másodpercet is végignézzen ennek az igazságtalanságnak.

Harper végigvonult a keskeny folyosón. Nem kerülte meg a biztonsági őröket, hanem egyenesen átment rajtuk , arra kényszerítve a hatalmas férfiakat, hogy hátráljanak. Közvetlenül a taktikai csapat és az ülésem közé helyezkedett, hátat fordítva nekem, élő pajzsot alkotva.

– Kapitány – dadogta a portás, és hátralépett, miközben a mellkasa remegett az írótáblája. – Kapitány, akadt egy kis probléma. Mr. Sterlingnek szüksége volt a helyére egy foglalási hiba miatt, ez az utas pedig nem hajlandó betartani a személyzet utasításait…

– Nem érdekel, hogy a légitársaság vezérigazgatója, az Egyesült Államok elnöke vagy maga a pápa – csattant fel Harper kapitány. Hangja veszélyes, vibráló baritonra halkult, amely hibátlanul eljutott a gép hátuljába. – Az én repülőgépemen nem emelhetnek kezet utasra. Nem ijeszthetnek meg egy gyereket sem.

A biztonsági őrök ideges pillantást váltottak. Hozzá voltak szokva az utasok megfélemlítéséhez, de egy dühös kapitánnyal, aki egy kereskedelmi repülőgép parancsnoka volt, teljesen kívül esett a fizetési kategóriájukon.

– Kapitány, a kapunál hívtak minket… – kezdte a tiszt.

– Szálljanak le a gépről! – parancsolta Harper, merev ujjával a nyitott kabinajtóra mutatva. – Mindketten. Most. Mielőtt felhívom az FAA-t, és feljelentem önöket egy jeggyel rendelkező utas elleni jogosulatlan testi sértésért.

A biztonsági tisztek nem haboztak. Megfordultak és gyorsan visszavonultak a híd felé, nem akarva részesei lenni a Harper által fenyegetett bürokratikus rémálomnak.

De Arthur Sterling nem volt hozzászokva, hogy nemet mondjanak neki. Egész életét a vagyon elszigetelte, és a hirtelen önuralom elvesztése miatt az arca foltos, dühös bíborvörös lett.

– Van fogalmad rólam, hogy ki vagyok? – sziszegte Sterling, miközben egyenesen a kapitány személyes terébe lépett, és megpróbálta magasságával megfélemlíteni a pilótát. – Tagja vagyok annak a logisztikai anyavállalatnak, amelyik aláírja a fizetésedet, Kapitány. Gyorshívón vannak a regionális igazgatók. Még mielőtt leszállnánk Wilmingtonban, levágatom a szárnyaidat és érvénytelenítem a nyugdíjadat. Kedd reggelre már gumikutyaürülékkel teli teherszállító repülőgépekkel fogsz kirepülni Anchorage-ból.