Egy hosszú, gyötrelmesen feszült pillanatig Harper kapitány csak bámult rá. A férfi nem pislogott. Meg sem rezzent. Az egész kabin halotti csendben ült, figyelték, ahogy egy kereskedelmi pilóta az egész karrierjét, a megélhetését és a nyugdíját kockáztatja egy idegenért az 1A ülésen.

– Holnap elviheti a jelvényemet, Mr. Sterling – mondta Harper, és a hangja dermesztő, teljes nyugalommá halkult. – Elviheti a nyugdíjamat. Abban a pillanatban kirúghat, hogy a futóművem Észak-Karolinában a kifutópályához ér.

Harper egy lépést tett előre, amivel Sterlingnek hátra kellett dőlnie.

– De ma – folytatta Harper, miközben mélyen a szemébe nézett a milliomos –, én vagyok ennek a hajónak a kapitánya. A szövetségi törvények szerint az én szavam az abszolút törvény ezen a repülőgépen. És ma ez a férfi és a lánya az 1A és az 1B osztályon repülnek. Ha ezzel problémád van, az ajtó rögtön mögötted van. Ha még egy szót szólsz hozzájuk, letartóztatlak a személyzet munkájának megzavarásáért. Nagyon gondosan válaszd meg a következő lépésedet, Arthur.

Sterlingnek szó szerint leesett az álla. A pilóta puszta, megalkuvást nem ismerő merészsége megfosztotta minden muníciójától. Körülnézett a kabinban, első osztályú utastársai támogatását várva, de hideg, könyörtelen pillantásokkal találkozott.

Megalázva, teljesen legyőzve egy olyan férfitól, aki nem volt hajlandó meghajolni a pénze előtt, Sterling eltolta magát a remegő kapuőr mellett. Nem szállt le a gépről. Átviharzott a függönyön, egészen a gép hátulja felé menetelt, és elfoglalta az egyetlen szabad helyet: egy középső helyet a legutolsó sorban, közvetlenül a mosdók mellett.

A kapuőr lemenekült a hídon.

– Biztosítsák a főkabin ajtaját! – utasította Harper a légiutas-kísérőt. – Egyeztessünk, és hívjuk egymást. Indulunk.

A nehéz kabinajtó becsapódott, bezárva minket. A zár határozott puffanással kattanva kattant be.

Ahogy Harper kapitány visszafordult a pilótafülke felé, a szívem hevesen vert. Végre megtaláltam a hangom.

– Kapitány… – rekedtem, és a torkom összeszorult. – Miért?

Harper megállt. Lenézett rám. Tekintete az alumínium botomra siklott, ami a válaszfalnak támaszkodott. Mayára nézett, aki a karom mögül kukucskált ki, arcán még mindig könnyek csillogtak. Végül az arcomra nézett.

Egy furcsa, mélységesen bánatos mosoly suhant át az arcán. A szemei ​​csillogtak, csak egy pillanatra. De nem válaszolt a kérdésemre. Egyetlen szót sem szólt.

Egyszerűen kinyújtotta a kezét, ritmikus, katonás mozdulattal kétszer megkopogtatta a válaszfalat az ujjperceivel, majd eltűnt a pilótafülke nehéz acélajtaja mögött.

Tíz perccel később a két sugárhajtómű életre kelt. Eltoltuk magunkat a kaputól, felgurultunk a kifutópályára, és az égbe száguldottunk, átkúszva a sűrű felhőtakarón a vakító, ragyogó napfénybe.

Szorosan öleltem Mayát, a karom a válla köré fonódott, a gondolataim kavartak. Ki volt ez a pilóta? Még soha életemben nem láttam. Miért kockáztatta mindazt, amit felépített, egy olyan férfiért, akit nem ismert?

Húsz perccel a repülés megkezdése után, amikor elértük az utazómagasságot, egy halk csengés visszhangzott a kabinban.

Az interkom recsegve életre kelt. És egy elfelejteni próbált sivatag szelleme rohant vissza, hogy megtaláljon.