6. fejezet: Az álló ováció
Aztán a második sorban ülő üzletember felállt. Egy szót sem szólt. Csak tapsolni kezdett.
Egy nő csatlakozott hozzá a harmadik sorban. Aztán a légiutas-kísérők. Öt másodpercen belül az egész első osztályú kabin spontán, mennydörgő álló ovációban tört ki. A taps visszazúdult, átáramlott a függönyön a turistaosztályra, miközben az utasok a folyosókhoz hajolva tapsoltak.
Az emberek sírtak. A második sorban ülő üzletember a kézfejével törölgette a szemét. A légiutas-kísérő, aki gyümölcslevet hozott Mayának, odajött, könnyek patakzottak az arcán, átnyújtott Mayának egy szalvétába csomagolt meleg csokis sütit, majd gyengéden megveregette a vállamat, mielőtt ellépett.
Teljesen letaglózottan ültem ott. Kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek éreztem magam, de tíz év óta először nem éreztem magam összetörtnek. Elena mahagóni dobozát a mellkasomhoz szorítottam, és Maya hajába temettem az arcom, hogy a faház ne lássa, ahogy nyíltan sírok.
Azt hittem, vége a meglepetéseknek. Azt hittem, a világegyetem végre megajándékozott egy pillanatnyi békével, egy kozmikus mérlegre állításával.
Aztán egy hang törte át a halkuló tapsvihart. Egy rekedtes, parancsoló hang a repülőgép leghátsó részéből, amint lassan és megfontoltan sétál a folyosón.
„Vance őrmester.”
Egy hang volt, amit nyolc éve nem hallottam. Egy hang, ami a helikopterrotorok zúgása fölött parancsokat szokott kiabálni.
Megfordultam a székemben, és visszanéztem a függöny felé, amely elválasztotta az első osztályt a turistaosztálytól.
Egy idősebb, ősz hajú, mélyen viharvert arcú férfi nyomakodott át a válaszfalon. Kopott farmert, barna cowboycsizmát és egyszerű fehér inget viselt. De a díszfedélzet parancsnokának összetéveszthetetlen, merev testtartásával lépett.
James Reynolds ezredes volt az . A régi zászlóaljparancsnokom.
7. fejezet: A feleség hadjárata
Reynolds ezredes az első osztályú kabin szélén állt. Nem VIP ülésen ült. A gép legutolsó sorában ült, egy szűk középső ülésen a mosdók mellett, és teljes csendben figyelte a Sterlinggel folytatott összetűzést.
– Ezredes? – suttogtam elcsukló hangon, teljesen meggyőződve arról, hogy hallucinálok. – Uram… mit keres itt?
Reynolds szomorú, mélyen mindent tudó mosolyt sugárzott, amitől a szeme körüli mély ráncok kirajzolódtak. Előrelépett, és letérdelt közvetlenül mellém a folyosón, tökéletesen Maya szemmagasságába ereszkedve.
– Ígéretet tettem, Marcus – mondta Reynolds halkan, hangja áthallatszott a repülőgép halk zümmögésében. – Egy ígéretet a legbátrabb embernek, akivel valaha találkoztam.
„Uram?” – kérdeztem teljesen tanácstalanul.
– Hat hónappal ezelőtt – kezdte Reynolds, Mayára nézve – egy gyönyörű, vad szellemű nő jött be az irodámba Fort Braggben, akinek a mosolya beragyoghatott volna egy egész bunkert. Nem telefonált előre. Csak elsétált az őrszemek mellett. Gyenge volt, törékeny a kemoterápia miatt, és bottal kellett járnia. De a szemében ezernyi harcoló katona tüze égett.
Maya elakadt a lélegzete, és a sütijét a szalvétájára ejtette. „Anya?”
– Igen, kicsim – mondta Reynolds gyengéden, miközben a mellzsebébe nyúlt, és előhúzott egy összehajtott, vastag pergamenpapírt. Átadta Mayának. – Édesanyád tudta, hogy kevés az ideje. Tudta, hogy nem éri meg a nyarat. De az apádat is jobban ismerte, mint bárki más ezen a földön.
Reynolds felnézett rám, szeme könnyektől csillogott. „Ismerte a büszkeségedet, Marcus. Tudta, hogy soha nem kérnél segítséget a VA-tól. Tudta, hogy soha nem fogadnál el alamizsnát a régi egységedtől. Tudta, hogy a saját gerincedet fogod eltörni, miközben vérző kézzel csiszolod a fát, és próbálod megfizetni ezt az utat a kislányodnak.”
Meredten bámultam rá, az agyam hevesen kavargott. Elena átment a régi csapatomba? Amíg én a műhelyben dolgoztam, azt hitte, pihen, Fort Braggbe autózott?
– Leült az irodámban, és megeskettetett a tiszti becsületemre – folytatta Reynolds érzelmektől rekedt hangon. – Azt mondta: »Ezredes, kövesse őt. Vigyázzon rá. Amikor eljön a nap, hogy elvigyen a tengerhez, kövesse. Foglaljon helyet a járatán. De ne avatkozzon közbe, hacsak nem akarja elveszíteni a méltóságát. Hadd vívja meg a csatáit, mert tudnia kell, hogy még képes rá. De kapja el, ha elesik.«”
Könnyek patakokban folytak az arcomon, lecsöpögve a mahagóni dobozra. Elena még a halálban is hevesen védelmezett minket. Számított a küzdelmemre. Biztonsági hálót épített ki abból a testvériségből, amelyről azt hittem, hogy a homokban hagytam magam mögött.
– Amikor az a gátlástalan rohadék megpróbált elfoglalni a helyed, majdnem közbeléptem – vallotta be Reynolds, és összeszorult az állkapcsa. – Nem volt bekapcsolva a biztonsági övem. De amikor ránéztél a lányodra, és azt mondtad neki, hogy nem mozdulsz… nem volt rám szükséged, Marcus. Csak Harper kapitányra volt szükséged, hogy kinyissa az ajtót. Elena tudta, hogy Harper erre az útvonalra repül. Kifejezetten őt kérte.
Leesett az állam. Elena vezényelte az egészet.
Reynolds kinyújtotta a kezét, és nehéz, kérges kezét az ölemben pihenő mahagóni dobozra helyezte.
– Eddig is elvitte a hamvait, őrmester – suttogta Reynolds, és gyengéden megpaskolta a dobozt. – De megkért, hogy mondjak még valamit, mielőtt leszállunk. Nyissa ki a dobozt, Marcus. Ne a fő fedelet. Ellenőrizze az alját. Ellenőrizze a bársonybélést.
A dobozra néztem, a szívem hevesen vert a bordáim között. Én magam építettem ezt a dobozt a kis garázsunkban. Én választottam ki a fát. Én ragasztottam össze az illesztéseket. Nem emlékeztem, hogy építettem volna hamis aljat.
