A hidegszívű herceg kötelességből vette feleségül, de a csuklóján lévő zúzódás miatt a saját családja ellen fordult.
– Ha a férjed megkérdezi, mi a helyzet azzal a jellel, azt fogod mondani, hogy leestél. Egy engedelmes feleség tudja, mikor kell befognia a száját.
Gonzalo elengedte Valentina csuklóját, és a falhoz nyomta. A fiatal nő összeszorította az ajkait, hogy elfojtson egy újabb sikolyt. A folyosó másik végében Doña Mercedes mozdulatlanul figyelte a jelenetet.
– Nézd csak! – mondta a nő. – Mindazok után, amiket a családjának fizettünk, még mindig azt hiszi, hogy parancsolhat nekünk.
Valentina 20 éves volt. Csak 3 hónapja volt házas, és már tudta, hogy egy ezüsttel teli ház sötétebb lehet, mint bármelyik börtön.
Minden 1814 novemberében kezdődött egy pueblai templom boltozata alatt. Míg a vendégek ruhájának csipkéjét csodálták, ő három húgára gondolt, akiknek hetek óta először volt elég ennivalójuk.
Apja, Don Esteban Robles szerencsejáték-adósságokat és egy lefoglalt ingatlant hagyva maga után, meghalt. A hitelezők olyan pénzt követeltek, amivel senkinek sem volt. Valentina ékszereket, bútorokat és ruhákat adott el, de ez sosem volt elég.
A házassági ajánlat egy ügyvéd közvetítésével érkezett. Don Arturo Mendoza, Santa Lucía márkija kifizette volna az adósságokat, és garantálta volna a nővérek oktatását és jövedelmét. Cserébe egy jó családból származó feleséget szeretett volna, aki diszkrét és képes botrányok nélkül vezetni a háztartást.
Arturo 32 éves volt, hatalmas birtokokkal rendelkezett, és akkora befolyással bírt Új-Hispánia fővárosában, hogy sokan gondosan megválogatták a szavaikat, mielőtt beszéltek vele. Illemre méltó, vonzó és annyira visszafogott volt, hogy úgy tűnt, megtanult lélegezni anélkül, hogy felfedné az érzéseit.
Valentina beleegyezett. Nem tévesztette össze a megállapodást a szerelemmel, de elvárta, hogy tiszteletet kapjon.
A szertartás után felajánlotta neki a karját.
– A nővéreid védelmet élveznek. Az adminisztrátorom már megkapta az utasításokat.
-Köszönöm.
Arturo lehajtotta a fejét, mintha lezárták volna a tárgyalást.
Kocsival utaztak a családi birtokra, száraz mezőkön, nyugtalan városokon és utakon át, ahol a háború híre megelőzte az utazókat. Megkérdezte, hogy fázik-e. Azt válaszolta, hogy nem. Egyikük sem tudta, mit mondjon ezután.
A bejáratnál Mercedes, Arturo édesanyja várta őket, Gonzalo, a legkisebb fia kíséretében.
– Szóval ez az a lány, akiért megmentettünk néhány tönkrement embert – jegyezte meg Mercedes.
Arturo megfeszítette az állkapcsát.
– Ő a feleségem. A háttere nem teszi elfogadhatóvá a tiszteletlenséget.
Mercedes örömtelenül mosolygott. Gonzalo eltúlzottan meghajolt.
– Üdvözlöm, sógornőm. Remélem, nem zavar, hogy ez az egész ilyen nagy ügy.
Az első két hétben Arturo jelenléte kordában tartotta a nyílt támadásokat. Valentina utasításait azonban figyelmen kívül hagyták, a postáját nem vették át, és a házvezetőnőnek még az ágyneműcseréhez is engedélyt kellett kérnie Mercedestől.
Valentina vacsora közben megpróbált beszélni a férjével.
– Nem igazán tudom, milyen döntéseket hozhatnék itt.
– Azok, amelyek a ház úrnőjének felelnek meg.
–Az anyja mintha értene valami mást is.
Arturo letette a poharat az asztalra.
– Hozzászokott az irányításhoz. Majd alkalmazkodik.
A beszélgetés itt véget ért. Valentina megtudta, hogy a férfi rendezheti a földvitáit, de nem ismeri fel a vele szemben álló fenyegetést.
Amikor a fővárosba hívták, hogy intézze ingatlanjaival kapcsolatos ügyeit és találkozzon a tisztviselőkkel, bejelentette, hogy három hónapig távol lesz.
Valentina már majdnem megkérte, hogy vigye magával. De emlékezett a férfi rövid válaszaira, arra, hogy milyen feszülten reagált bármilyen érzelemre, és arra a könnyedségre, amellyel úgy beszélt róla, mintha teljesített kötelezettsége lenne.
– Jó utat kívánok – mondta.
Arturo nem látta, hogy a kezeit rejtegeti, hogy palástolja remegését.
Alighogy eltűnt a hintó, Mercedes máris elbocsátotta Teresát, a szobalányt, akit Valentina hozott Pueblából. Helyére Eulaliát állította, egy nőt, aki a fiókokban turkált, és minden beszélgetést elismételt új szeretőjének.
„Nincs szükségünk szobalányokra, hogy tápláljuk a fantáziáinkat” – magyarázta Mercedes.
Aztán kivitték a tűzifát a szobájukból. Az étkezést későn tálalták. Ha Valentina lement az ebédlőbe, zárva találta az ajtót, vagy látogatóba jött, akinek Mercedes elmesélte, milyen nehéz egy kiegyensúlyozatlan feleséggel élni.
Gonzalo mosolyogva részletezte a részleteket: szeszélyek, könnyek, ékszerek követelése. Mindez nem történt meg, de az ismételt hazugságok kezdtek hivatalos magyarázattá válni elszigeteltségére.
Valentina írt Arturónak. Először társaságot kért. Aztán leírta a hideget, Teresa elvesztését és a parancsokat, amelyeknek senki sem engedelmeskedett. Végül nyíltan megírta, hogy fél.
Nem kapott választ.
Nem tudtam, hogy Gonzalo előbb vette át a postát, mint a futár. Elégette a leveleit, és másokat küldött, a kézírását utánozva, tele fenyegetésekkel a szolgák ellen és képtelen vádakkal.
A szándék az volt, hogy meggyőzzék Arturo-t arról, hogy a felesége nem maradhat abban a házban. Mercedes később orvosokkal és vallási személyiségekkel fog beszélni, hogy bármilyen okot találjon arra, hogy elválassza a házasságtól.
Gonzalónak gyorsan kellett cselekednie. 12 000 pesóval tartozott feltörekvő feltörekvőknek, és megígérte egy gazdag kereskedőnek, hogy elintézi a lánya és Arturo házasságát. Cserébe pénzt várt a veszteségei fedezésére. Valentina érkezése még azelőtt tönkretette a megállapodást, hogy a testvére egyáltalán tudott volna a létezéséről.
Egyik este, egy ajtó mögött rejtőzve, Valentina kihallgatta a beszélgetés egy részét.
„Ha örököse születik, nem tudjuk majd kihozni” – mondta Gonzalo.
