A hidegszívű herceg kötelességből vette feleségül, de a csuklóján lévő zúzódás miatt a saját családja ellen fordult.

Arturo megkérte az adminisztrátort, hogy vegye el Gonzalo kulcsait, és készítsen elő egy őrzött szobát, amíg a tényeket be nem tudják mutatni az illetékes hatóságoknak. Felfüggesztette Gonzalo összes megbízatását és a számlákhoz való hozzáférését.

Mercedest tájékoztatták, hogy elhagyja a ranchot. Lesz háza és megélhetési költségei, de nem gyakorolhatja hatalmát Valentina felett, és nem léphet vele kapcsolatba az ő beleegyezése nélkül.

– Nem rúghatod ki az anyádat.

– Meg tudom akadályozni, hogy újra bezárja a feleségemet.

Hajnalban Mercedes egy távoli birtokra indult. Eulaliát felmentették a kötelessége alól, és tanúskodnia kellett a levelekről és a fogva tartásról. Gonzalo a vádakkal és az adósságaival szembenézhetett anélkül, hogy megkapta volna azt az anyagi védelmet, amelyet mindig is jognak tévesztett.

Arturo nem váltotta nyilvános győzelemmé. Átadta a dokumentumokat az ügyvédjének, majd visszatért Valentina szobájába, ahol az orvos kizárta a törés lehetőségét, és a csukló pihentetését javasolta.

Teresa aznap délután megérkezett. Valentina átölelte a jó kezével, és úgy sírt, ahogy még soha senki előtt nem tudott sírni.

Amikor kettesben maradtak, Arturo leült, messze az ágytól.

– Azt hittem, apád adósságainak kifizetése elég ahhoz, hogy eleget tegyek a veled szembeni kötelezettségeimnek. Elhoztalak a házamba, és hagytam, hogy magad döntsd el, mit nem akarok látni.

Valentina megsimogatta a takaró szélét.

–Szükségem volt rá, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. És hogy megvárja a válaszomat.

– Tanulni fogok. De nem vagy köteles maradni, amíg tanulok.

Felajánlotta, hogy a nővéreivel él, és megtartja az ígért jövedelmet, bármit is dönt. Azt is kikötötte, hogy engedélykérés nélkül hozzáférhet a pénzéhez és a levelezéséhez.

Valentina egy hónapot töltött velük Pueblában. Arturo választ nem kért tőle. Érdeklődött az egészségi állapota felől, részletes tájékoztatást küldött a megtett intézkedésekről, és soha nem használta fel érvként a befizetett összeget a visszatérésére.

Akkor válaszolt, amikor akart.

Legfiatalabb húga, Lucía, megkérdezte, miért nem viseli már azt a karkötőt, amit az esküvőjén viselt. Valentina megmutatta neki a még mindig érzékeny bőrét, és csak a legszükségesebbeket magyarázta el. Nem akarta megijeszteni a lányt, de azt sem akarta, hogy még egy esés történjen vele.

– Ha valaki megbánt, elmondhatod nekem, még akkor is, ha olyan valakiről van szó, akit mindenki tisztel.

Lucía a vállához bújt. Ez az apró bizalom visszaadott neki valamit, amit a hacienda falai elvettek tőle.

Visszatérése után külön szobát kért, Teresát a szolgálatára, és közvetlen hozzáférést az adminisztrátorhoz. Arturo beleegyezett. Tomasa jutalmat kapott, és választhatott, hogy folytatja a munkát, vagy újra találkozik a családjával. Maradt, ezúttal jobb körülmények között.

Mielőtt visszatért volna, elolvasta az ügyvéd által összeállított vallomásokat. Fájdalmasan töltötte el, amikor rájött, hogy hányan voltak tanúi szenvedésének töredékeinek, és hallgattak, mert féltek, hogy elveszítik az állásukat. Arturo nem kérte tőle, hogy felejtse el. Megváltoztatta a ház utasításait, hogy bármelyik alkalmazott közvetlenül a vezetőhöz fordulhasson, még akkor is, ha a panasz Mendozát érintette.

„A vezetéknevemet nem szabadna arra használni, hogy bárkit is elhallgattassunk” – mondta.

A vonzalom lassan jött létre. Együtt reggeliztek. Valentina felfedezte, hogy Arturo száraz humorérzékkel és meglepő türelemmel hallgatja meg a véleményét, miután felhagyott azzal a feltételezéssel, hogy a lány már tudja a választ.

Felfedezte, hogy ez a diszkrét fiatal nő tud vitatkozni, pontos számadást vezet, és megbánást színlelve legyőzheti őt sakkban.

A félelem lassan kezdett elmúlni. Néha egy csukott ajtó lélegzet-visszafojtva hagyta Valentinát. Arturo megtanulta, hogyan jelezze magát, hogyan kérdezzen, mielőtt megérintené, és hogyan maradjon a közelében anélkül, hogy jelenlétét megfigyeléssé változtatná.

Egy áprilisi éjszakán mennydörgés rázta meg a könyvtárban.

„Azt akarod, hogy maradjak?” – kérdezte.

Valentina letette a könyvet.

– Azt akarom, hogy ülj le mellém. És ne szólíts meg többé hivatalosan, amikor kettesben vagyunk.

Arturo elmosolyodott. A lány megfogta a kezét, és az arcához emelte.

Az első csókjuk mögött nem voltak vendégek és nem volt szerződés. Valentina volt az, aki áthidalta a szakadékot.

Valamivel később együtt tértek vissza egy pueblai fogadásra. A nő zöld ruhát viselt, és félelem nélkül beszélgetett azokkal az emberekkel, akik korábban csak pletykákat ismételgettek.

Amikor egy hölgy megjegyezte, hogy eltúlozta a házasságokkal járó gyakori bosszúságokat, Valentina a szemébe nézett.

– Nem csak egy kellemetlenség volt. Ez erőszak volt. És nem fogom másnak nevezni, hogy könnyebben megértsem.

Arturo mellette maradt. Nem felelt helyette.

Hónapokkal később Valentina megtudta, hogy gyermeket vár. Elmondta neki a kertben, egy narancsfa árnyékában. Arturo megkérdezte, hogy átölelheti-e.

– Igen – felelte nevetve. – Mostantól abbahagyhatod, hogy minden ölelést kérj.

Megcsókolta a homlokát.

– Inkább több kérdést szeretnék feltenni.

Megérkeztek a nővérei, hogy társaságot nyújtsanak neki. A ház megtelt beszélgetésekkel, nyitott könyvekkel és olyan léptekkel, amelyek már nem jelezték a veszélyt.

Amikor a lánya megszületett, Valentina ugyanahhoz az ablakhoz tartotta, ahová egy sebesült babát rejtett el. Arturo leült mellé, a baba pedig átölelte a férfi kezét.

Valentina erre a kis erőre nézett, és arra gondolt, hogy mi mindent fog megtanulni, mielőtt felnő.

–Soha nem fogjuk megtanítani neki, hogy valakit szeretni annyit tesz, mint mindent elviselni.

Arturo a homlokát a felesége homlokához támasztotta.

– És amikor megszólal, hallgatni fogunk rá.