Margit Robertre nézett.

„Ne rúgd ki őket.”

A tisztek meglepetten kapták fel a fejüket.

„Küldd vissza mindkettőjüket a kiképzésre. Hadd tanulják meg újra, hogy a gyanúnak tényeken kell alapulnia, nem azon, hogy valaki hogyan néz ki.”

Azzal fogta a kulcsait, beszállt az autójába és elhajtott.

Michael és Daniel sokáig álltak az út szélén.

Mert az idős nő a virágos fejkendőben, akin kevesebb mint egy órával korábban még nevettek, valójában olyan valaki volt, akiért a saját felettesük még mindig vigyázzban állt.

Az út szélén uralkodó csend szinte süketítő volt, miután a fekete luxusautó hátsó lámpái eltűntek a kanyarban. Michael és Daniel mozdulatlanul álltak, tekintetük a semmibe meredt. Robert, az osztályvezető lassan feléjük fordult. Az arcán nyoma sem volt a szokásos barátságos bajtársiasságnak; csak jéghideg, megvető szigort sugárzott.

– Adják le a jelvényüket és a fegyverüket, amint visszaérünk az őrsre – mondta Robert halkan, de a hangja úgy vágott, mint az ostor. – A tábornok asszony nagylelkű volt. Én a helyében mindkettőjüket páros lábbal rúgtam volna ki a testülettől. Holnap reggel hat órakor jelentkeznek az akadémián. És imádkozzanak, hogy az oktatóik találjanak valami menthetőt a jellemükben.

A következő hónapok Michael és Daniel életének legmegalázóbb, de egyben legkijózanítóbb időszakát jelentették. Két tapasztalt, éveken át az utcán szolgáló rendőrnek kellett beülnie a huszonéves újoncok közé. Nem a fizikai kiképzés volt a legnehezebb – bár az akadémia kiképzőtisztjei gondoskodtak róla, hogy minden reggel izomlázzal ébredjenek –, hanem a pszichológiai átképzés.

A kurzust egy idős, őszülő hajú pszichológus és egy veterán nyomozó vezette. Az órák nem a fegyverhasználatról vagy a letartóztatási technikákról szóltak, hanem az előítéletekről, a profilalkotásról és az emberi méltóságról.

Az első hetekben Michael lázadt a leginkább. Egyik délután, amikor egy szimulációs gyakorlat során ismét egy szakadt ruhás, hajléktalannak tűnő színészt pécézett ki gyanúsítottként, a kiképzőtiszt leállította a gyakorlatot.

– Maga még mindig vak, tiszt! – üvöltötte az oktató a terem közepén. – Lát egy rongyos kabátot, és azonnal lezárja az elméjét! A mellette álló, öltönyös “bankár” színész az imént csúsztatott egy fegyvert a táskájába, de maga észre sem vette, mert túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a saját, korlátolt világképét igazolja! A jelvény, amit viselnek, nem arra való, hogy a saját egójukat hizlalják vele. A jelvény felelősség. Vaknak kell lennie a rongyokra és vaknak a selyemre! Csak a tényeket láthatja!

Daniel volt az első, akiben valami megtört. Aznap este, a rideg kollégiumi szobában az ágyán ülve sokáig bámulta a falat. Eszébe jutott Margaret arca. Az a nyugalom, az a megdönthetetlen belső tartás, amivel a motorháztetőhöz szorítva is uralkodott a helyzeten. Rájött, hogy ők ketten, a fegyverükkel és a hatalmukkal valójában szánalmasan gyengék voltak. Egy idős nőt próbáltak megfélemlíteni, csak azért, mert nem illett bele a szűklátókörű világukba.

– Michael – szólalt meg Daniel a sötétben. – Igaza volt a tábornoknak. Ostobák voltunk. Azt hittük, mi vagyunk az utca királyai, de valójában csak egy pár arrogáns, egyenruhás bohóc voltunk.

Michael először vitatkozni akart, de a szavak a torkán akadtak. Mélyet sóhajtott, és lassan bólintott. – Tudom. Én tettem rá a bilincset. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét.

A hat hónapos átképzés lassan a végéhez ért. A két férfi megváltozott. Nemcsak a hozzáállásuk lett alázatosabb, de a testbeszédük, a kommunikációjuk is átalakult. Megtanultak hallgatni. Megtanultak megfigyelni, mielőtt cselekednének. Amikor végül Robert osztályvezető visszahívta őket az aktív állományba, egyetlen mondattal bocsátotta őket útjukra: – Remélem, az akadémia nem pazarolta önökre az idejét. Bizonyítsák be, hogy rászolgálnak az egyenruhára.

Visszatértek az éjszakai járőrszolgálatba. A város peremvidékén dolgoztak, egy olyan zónában, ahol a gazdag negyedek elit klubjai és a szegényebb, ipari negyedek határosak voltak egymással.

Egy esős, novemberi éjszakán egy csendes főúton haladtak, amikor egy ezüstszínű, méregdrága sportautó vágott be eléjük, egyértelműen túllépve a sebességhatárt, majd a záróvonalat átlépve előzött meg egy furgont.

– Kapcsold be a villogót – mondta Daniel higgadtan.

Az ezüst sportautó a sziréna hangjára kelletlenül, de lehúzódott az út szélére. Michael kiszállt, miközben az eső verte a zubbonyát. Ahogy közeledett, látta, hogy a sofőr lehúzza az ablakot. Egy harmincas éveiben járó, kifogástalanul szabott olasz öltönyt viselő férfi ült a volán mögött. A csuklóján egy arany Rolex csillant meg a műszerfal fényében.

– Biztos úr, nagyon sietek – mondta a férfi arrogáns, türelmetlen hangon, anélkül, hogy megvárta volna a rendőri üdvözlést. – A nevem Arthur Sterling. A városi tanács több tagjával is ma este vacsorázom. Legyünk ezen gyorsan túl. Itt a jogosítványom.

Egy évvel ezelőtt Michael talán elnézést kért volna. Egy évvel ezelőtt a drága öltöny, az arrogáns fellépés és a nevek bedobása elég lett volna ahhoz, hogy egy figyelmeztetéssel továbbengedjék. De Michael most valami mást is észrevett.

A sportautó anyósülésén egy fiatal, tizenhat év körüli lány ült. Bő, kopott kapucnis pulóvert viselt, az arca sápadt volt, a szemei pedig vörösek, mintha sírt volna. Amikor Michael belenézett az autóba, a lány gyorsan elfordította a fejét, és szorosan maga köré fonta a karjait, szinte próbált eltűnni az ülésben.