Emlékeztem.
Megköszöntem Victornak az alaposságát.
A felismerés rosszul érezte magát tőle.
Samuel felhívta Priyát, és elmondta neki a kulcsot.
Azt utasított minket, hogy ne hagyjuk el a szállodát.
Hajnali háromkor két további tiszt érkezett.
Négykor valaki meghúzta a tűzjelzőt.
A folyosó zajban tört ki.
A vendégek kinyitották az ajtókat. A gyerekek sírtak. A személyzet tagjai a lépcső felé irányították a vendégeket.
Az egyik tiszt átvizsgálta a folyosót.
„Nincs füst.”
A második megvizsgálta a riasztópanelt.
„Manuálisan aktiválták a hatodik emeleten.”
A negyediken voltunk.
A kiürítés folytatódott.
Clara a lépcsőház felé segített, míg Luis vitte Daniel dobozát.
Félúton lefelé kialudtak a lámpák.
Egy alak jelent meg alattunk a lépcsőfordulón.
Szállodai karbantartói egyenruhát viselt, és sapkát húzott mélyen az arcába.
– Mindenki a keleti lépcsőt használja! – kiáltotta.
A mellettünk álló tiszt felemelt egy zseblámpát.
A férfi megfordult.
Láttam az arcát.
Victor Hale elmosolyodott.
Aztán Daniel dobozáért nyúlt.
6. RÉSZ
AZ EZÜSTKULCS ÉS A NEM LÉTEZŐ SZOBA
Luis gyorsabban mozgott, mint bárki várta volna.
A mellkasához húzta a faládát, és közém és Victor közé állt.
Viktor abbahagyta a mosolygást.
– Add ide az iránytűt – mondta.
A tiszt felemelte a kezét.
„Lépj hátra.”
Victor szinte mulatottnak tűnt.
„Tudod, hogy ki ő?”
„Tudom, ki maga.”
– Nem, tudod, mit mondott neked.
A második tiszt mögötte lement a lépcsőn.
Viktor a kijárat felé pillantott.
Nyugodt arckifejezése most először megrepedt.
Megfordult és elszaladt.
A tisztek követték.
Ajtók csapódását hallottuk lent, majd kiabálást a hallból.
Clara visszakísért az emeletre.
A tűzjelző egy perccel később megszólalt. A vészjelzők felvillantak.
Luis kinyitotta Daniel dobozát.
Az iránytű bent maradt.
Az ezüstkulcs is.
– Pontosan tudta, mit akar – mondta Klára.
– Nem a pénzt – feleltem. – A kulcsot.
Napkeltére a nyomozók megerősítették, hogy Victor egy szervizfolyosón keresztül menekült el, és egy lopott szállítóautóval távozott. Karbantartó egyenruháját egy alkalmazotti szekrényből vitték el.
Priya egy lezárt bizonyítékokat tartalmazó tasak kezében tért vissza a szállodába.
„Azt kell azonosítanunk, hogy mit nyit a 317.”
Samuel már minden olyan bankkal felvette a kapcsolatot, amelyet Daniel valaha igénybe vett.
Egyiknél sem volt 317-es számú széf.
A farmon nem volt ilyen számú szekrény.
A biztosítótársaság sem.
Luis kiáltott az ablakból.
„Volt egy 317-es szoba.”
Megfordultunk.
– A régi megyei gabonatőzsdén – mondta. – Daniel árveréseken szokott részt venni ott.
„A tőzsdét lerombolták” – mondtam.
„A főépület az volt. Az irattári melléképület még mindig megvan.”
Clara kikereste a címet a telefonján.
A melléképületet tizenöt évvel korábban magánraktárrá alakították át.
Priya felvette a kapcsolatot a tulajdonossal.
A 317-es egység továbbra is D. Carter nevére volt bejegyezve.
A bérleti díjat húsz évre előre kifizették.
Délre egy keskeny betonfolyosón álltunk zümmögő fénycsövek alatt.
A menedzser kinyitotta a külső ajtót, de magát a lakást nem volt hajlandó kinyitni.
„A kulcs a bérlőé” – mondta.
Remegett a kezem, miközben behelyeztem az ezüstkulcsot.
A zár megfordult.
A fémajtó kinyílt.
A mögötte lévő szoba szinte üres volt.
Egy acélszekrény állt a hátsó falnál.
Mellette egyetlen fa szék állt.
A széken egy fehér boríték volt.
Evelynért.
Kezdtem úgy érezni, mintha Daniel évről évre kalauzolna minket, fényeket hagyva egy olyan úton, amelyről tudta, hogy egy napon én is bejárom majd.
A borítékban egy másik levél volt.
Evelyn,
Ha az iránytű hozott ide, akkor a helyzet rosszabb, mint reméltem. A szekrény eredeti főkönyveket és feljegyzéseket tartalmaz. Ne vigye el őket a biztosítótársasághoz. Ne adja oda őket Victor Hale-nek.
Egyenesen Victornak nevezte el.
A figyelmeztetést még azelőtt írták, hogy Victor belépett az életembe.
Priya kinyitotta az acélszekrényt.
Bent tizenkét könyvelési főkönyv, több merevlemez és egy hordozható felvevő volt.
Volt egy fénykép is.
Daniel három férfi mellett állt egy jótékonysági vacsorán.
Az egyik Viktor volt.
Az egyikük a volt könyvelőnk volt.
A harmadik Malcolm Reeves bíró volt, aki több vitatott ingatlanátruházást is jóváhagyott megyénkben.
A hátoldalára Dániel ezt írta:
Azt hiszik, a föld többet ér, ha a kisgazdaságok csődöt mondanak.
Priya kétszer is elolvasta a mondatot.
„Ez mit jelent?” – kérdeztem.
Megvizsgálta a főkönyveket.
„Azt hiszem, a családod egy nagyobb terv része volt.”
A megye évtizedek óta vásárolt termőföldeket egy tervezett ipari fejlesztéshez. A legtöbb gazda azonban nem volt hajlandó eladni.
Aztán egymás után néhányan megmagyarázhatatlan anyagi nehézségekkel kezdtek szembesülni.
A kölcsönöket korán hívták le.
A biztosítási igényeket elutasították.
Megjelentek az adóbírságok.
Az ingatlanok árverésre kerültek.
A befektetési társaságok olcsón vásárolták meg őket.
Dániel sejtette a mintázatot.
Elkezdte gyűjteni a feljegyzéseket.
Victor és társai nem csupán pénzt loptak.
Addig gyengítették a gazdaságokat, amíg a tulajdonosoknak nem volt más választásuk, mint eladni.
A mi földünk volt az egyik célpontjuk.
– De sosem veszítettük el a farmot – mondta Clara.
– Mert Daniel folyamatosan pénzt mozgatott a veszteségek fedezésére – felelte Luis. – Kétszer olyan keményen dolgozott. Evelyn is.
Priya bólintott.
„Victor taktikát váltott Daniel halála után. Ahelyett, hogy kilakoltatta volna az ingatlant, elnyerte Evelyn bizalmát.”
– És Marcus? – kérdeztem.
„Gyorsabb útvonalat ajánlott Marcusnak.”
A válasz jobban fájt, mint amire számítottam.
