Clara hangja megkeményedett.

„Segített meghamisítani a dokumentumot.”

“Igen.”

„Látta, ahogy Marcus bántja Evelynt.”

“Igen.”

„Akkor ne enyhítsd a tetteit.”

– Nem – felelte Priya. – Tényeket különválasztok.

Kopogtak az ajtón.

Az egyik tiszt átvizsgálta a folyosót, mielőtt kinyitotta volna.

Luis kint állt.

Egy kis bőröndöt és egy régi faládát vitt magával.

„Hoztam pár dolgot a farmról” – mondta. „Ruhákat, gyógyszert és ezt.”

Az ölembe tette a dobozt.

Dánielhez tartozott.

Régi fényképek, levelek, elismervények és a réziránytű volt benne, amit minden aratásnál magával vitt.

Az iránytű alatt egy boríték feküdt, amit még soha nem láttam.

A nevem Daniel kézírásával volt ráírva az elején.

Evelyn – csak akkor nyisd ki ezt, ha a farmot valaha is eladják.

Remegni kezdtek a kezeim.

„Hol találtad?”

– Az íróasztalának lezárt fiókjában – mondta Luis. – A kulcs az alja alá volt ragasztva.

Dániel hét éve volt távol.

Hét éven át várakozott a boríték a sötétben.

Óvatosan nyitottam ki.

Benne egy levél és egy kis pendrive volt.

A levél így kezdődött:

Drága Evelynem,

Ha ezt olvasod, akkor két dolog történhetett. Vagy végleg nyugdíjba vonultunk, vagy otthagytalak, hogy nélkülem fejezd be az utat.

Abbahagytam az olvasást.

Klára mellém ült.

„Ma este ezt nem kell megcsinálnod.”

– Igen – suttogtam. – Úgy van.

Folytattam.

Dániel azt írta, hogy nem sokkal utolsó betegsége előtt szabálytalanságokat fedezett fel a gazdaság könyvelésében. A kifizetéseket átirányították. A szállítók nevét megváltoztatták. Valaki felhasználta az elektronikus aláírását.

Nem tudta, ki a felelős.

De gyanította, hogy a csalás ugyanazt a biztosítási hálózatot érintette, amely később bemutatott engem Victornak.

A pendrive-on feljegyzések másolatait tárolta.

Az utolsó bekezdésétől elállt a lélegzetem.

Ne feltételezd, hogy az asztal túloldalán mosolygó személy a barátod. Ne feltételezd, hogy a családod a szeretetet fogja választani a pénz helyett. Védd a földet, óvd meg magad, és ne feledd, hogy a határok nélküli kedvesség engedély.

A mellkasomhoz nyomtam a levelet.

Daniel megpróbált figyelmeztetni.

Konkrétan nem Marcusról van szó.

Nem Rachelről.

A legnagyobb gyengeségemről.

A végtelen megbocsátást szerelemnek hittem.

Priya behelyezte a pendrive-ot egy elszigetelt számítógépbe.

Mappák jelentek meg a képernyőn.

Bankszámlakivonatok.

Eladói szerződések.

Biztosítási levelezés.

És egy videó.

Daniel megjelent a képernyőn, az íróasztala mögött ült a farm irodájában. Soványabbnak tűnt, mint emlékeztem rá, de még mindig erősnek.

„Ha ezt nézed” – mondta –, „valószínűleg nem kaptam elég időt.”

Befogtam a számat.

A hangja betöltötte a szobát.

Elmagyarázta, hogy több gyanús tranzakciót egy Vantage Meridian nevű tanácsadó céghez vezetett vissza.

Priya gépelni kezdett.

– Vantage – mormolta. – V.

Dániel folytatta.

„A cég bejegyzett ügynöke Victor Hale.”

Lehunytam a szemem.

Viktor ismerte Danielt.

Személyesen talán nem.

De már Daniel halála előtt célba vett minket.

Dániel egyenesen a kamerába nézett.

„Nem tudom, mennyire mélyreható ez az ügy. Küldök másolatokat a könyvelőnknek, de benne sem bízom meg teljesen. Evelyn, ha a számlák rendben vannak, amikor ezt látod, akkor tévedtem. Remélem, tévedtem.”

A videó véget ért.

Másodpercekig senki sem szólt semmit.

Priya végre megtörte a csendet.

„Ez megváltoztatja az idővonalat. Lehet, hogy Victor több mint egy évtizede lopott a farmról.”

Samuel a laptop fölé hajolt.

„Használhatók még a régi lemezek?”

„Ha megfelelnek a modern bizonyítékoknak, akkor igen.”

Megszólalt a telefonja.

Válaszolt, hallgatott, majd felállt.

“Amikor?”

Az arckifejezése élesebbé vált.

„Zároljon minden csatlakoztatott fiókot. Értesítse a repülőtéri biztonsági szolgálatot. Úton vagyok.”

Letette a hívást.

„Mi történt?” – kérdezte Klára.

„Victor nem jelent meg a kihallgatáson.”

„Hol van?”

„Nem tudjuk.”

Hideg lett a bőröm.

Priya összegyűjtötte a felszerelését.

„Üres az irodája. Kiürítették a házát. Egy magánrepülőgép repülési tervet nyújtott be a cége nevére, majd törölte.”

Sámuel felállt.

– Gondolod, hogy elhagyta az országot?

„Azt hiszem, azt akarja, hogy ezt higgyük el.”

– Mi van Marcusszal?

Priya megállt az ajtóban.

„Marcus hívást kapott Victortól a c/o/unty fogolytáborból.”

“Hogyan?”

„Nem tudjuk. Tizenegy másodpercig tartott.”

„Felvették?”

“Igen.”

– Mit mondott Viktor?

Priya rám nézett.

„Csak egy mondat.”

A nő habozott.

„Anyádnál még mindig nála van a kulcs.”

Miután elment, mozdulatlanul ültem.

Klára az ablak mellett járkált.

„Milyen kulcs?”

“Nem tudom.”

„A mezőgazdasági iroda?”

„Luisnál vannak azok a kulcsok.”

„Egy széf?”

„Sámuel irányítja.”

„Számítógépes jelszó?”

Megráztam a fejem.

Aztán lenéztem Daniel faládájára.

A rézkörző a levele alatt feküdt.

Felvettem.

Az iránytű mindig nehezebbnek érződött a kelleténél.

Dániel azzal viccelődött, hogy inkább hazafelé, mint észak felé mutat.

Megfordítottam.

Egy apró varrás futott körbe az alján.

Luis is észrevette.

– Ez mindig ott volt?

“Nem tudom.”

Elővett egy érmét a zsebéből, és óvatosan megcsavarta az alját.

A fémlemez kinyílt.

Egy apró ezüstkulcs volt benne.

Egy számot véstek a szélére.

Samuel anélkül fényképezte le, hogy hozzáért volna.

Klára rám meredt.

„Viktor tud erről.”

„Akkor miért nem fogta meg évekkel ezelőtt?”

– Talán nem találta meg.

Luis megrázta a fejét.

„Átkutatta az irodát.”

Mindannyian felé fordultunk.

“Amikor?”

„Két nappal Daniel temetése után Victor eljött a farmra, és azt mondta, hogy biztosítási papírokra van szüksége. Éppen fiókokat nyitogatva találtam.”

„Miért nem mondtad el?”

„Azt mondtad. Azt mondtad, hogy segített.”