„A legszegényebb özvegy befogadott két idős embert… mit sem sejtve arról, hogy a férje titkát őrzik.”
A végrehajtó kiszögelte a lefoglalási értesítést a pékség ajtajára, miközben Josefina lánya az éhségtől sírt a házban.
1894 októbere volt, egy faluban, Puebla hegyei között. Az eső sárrá változtatta az utcát, a frissen leragasztott papír pedig a szélben lobogott a La Espiga feliratú tábla mellett. A név alatt egy búzakalász díszelgett, amelyet Jacinto, Josefina férje faragott. Nyolc hónappal korábban halt meg.
„Húsz napjuk van kifizetni a fennmaradó 62 pesót” – mondta a végrehajtó, és eltette a kalapácsát. „Utána birtokba veszik az ingatlant.”
Josefina ránézett az újságra. Maradt még bab a konyhában vacsorára, és egy tűzhely alatt elrejtett konzervben 41 peso volt. Ezt a pénzt azzal spórolta meg, hogy olyan kenyeret adott el, amit szinte senki sem akart megvenni.
Jacinto már gyerekkora óta tudta, hogyan kell tésztát gyúrni. Felismerte a kemence melegét arról, hogy a kezét a szájához közelítette anélkül, hogy hozzáért volna. Májusban átkelt a patakon, hogy tűzifát gyűjtsön; egy vihar söpört végig a hegyen, és a víz elérte, mielőtt visszatérhetett volna. Két nappal később találták meg a holttestét. Mateo, aki akkor négyéves volt, minden lépésnél megállt az ajtó felé futva. Clara még csecsemő volt.
Josefina segített a férjének kiszolgálni a vendégeket, számolni az érméket és elmosni a tálcákat. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer neki kell majd a sütőt irányítania. Minden reggel elkezdte dagasztani a tésztát, követve a férje által a jegyzetfüzetbe feljegyzett utasításokat. Néha a kenyér az egyik oldalán megrepedt, máskor nehéz és savanyú lett. A szomszédok továbbra is vettek egy-egy kenyeret Jacinto iránti szeretetükből, de a számuk hétről hétre csökkent.
Az adósság egy tűzből eredt, amely a tető egy részét elpusztította. Jacinto kölcsönkért Basilio Rojastól, egy városközpontban élő kereskedőtől, és a házat és a pékséget adta fedezetül. Josefina kívülről tudta a kölcsön összegét. Azon a reggelen azonban csak azt látta, hogy Mateo megpróbálja elterelni Clarát, hogy abbahagyja a sírást.
Megvárta, amíg a rendőr befordul a sarkon, és leszakítja a cetlit. Aztán gondosan kisimította, és eltette. Majd meg kell mutatnia valakinek, aki jobban tud olvasni, mint ő.
Délután hitelre lisztet kért. Basilio nem volt hajlandó. Josefina gyalog tért vissza egy kis zsákkal, amit az olajpénzekből vett. Ahogy elhaladt a kápolna előtt, olyan hevesen kezdett esni az eső, hogy az eresz alá kellett menedéket keresnie.
Két idős ember ült ott. A férfi egy kopott bőr bőröndöt tartott a térdei között; a nő megpróbálta a lábát a kendője szélével betakarni. Mindkettőjük ruhája átázott.
„Vársz valakire?” – kérdezte Josefina.
A férfi felemelte a fejét.
– Már nem, lányom.
A nő fáradtan rámosolygott. Josefina a visszavételi értesítésre, a babra, a takarókra gondolt, amik alig voltak elégek a gyerekeinek. Felkapta a zsákot és elindult. Már egészen a sarokig eljutott, amikor eszébe jutott, hogy Jacinto mindig megáll, hogy segítsen a férfinak, akinek elakadt a kocsija, vagy a szomszédnak, aki nem tudott vizet vinni.
Visszament a nyomában.
– A házam a közelben van. Ott töltheted az éjszakát.
– Nincs mivel fizetnünk – felelte az asszony.
– Van tető. Gyere, mielőtt hidegebb lesz.
Matías Serrano és Eulalia Ceballos voltak a nevük. Egészen Huauchinangóból gyalog tették meg az utat, munkát vagy egy rokont keresve, aki befogadná őket. Josefina nem kérdezte meg, miért utaznak egyedül ebben a korban. Babot adott nekik meleg tortillával, vizet tett forróra, hogy mosakodhassanak, és leterített néhány takarót a kikapcsolt sütő mellé.
Mateo az ajtóból figyelte.
– Itt fogsz aludni?
– Ma este, igen – mondta az anyja.
–Akkor hozd a vastag takarót. Túl melegem lesz.
Josefina megcsókolta a haját, hogy ne lássa könnyes szemét.
Másnap reggel a pékségben találta Matíast. Mozdulatlanul állt a tészta előtt, amit a nő pihenni hagyott.
– Elnézést, hogy bejöttem – mondta. – A szag felébresztett.
Josefina látta, ahogy az ujját a tésztába mártja, majd visszahúzza a kezét.
– Tudod, hogyan kell kenyeret sütni?
– Szinte egész életemben ebből éltem.
Matías megmutatta neki, hogy túl sok vizet tett bele, és hogy a sütő még meleg az előző este óta. Eulalia röviddel ezután megjelent, Clarát cipelve, hogy Josefina dolgozhasson. Míg az öregember a tésztát dagasztotta, egy rövid dallamot dúdolt. Josefina szúrást érzett a mellkasában: Jacinto is ezt dúdolta.
Hajnalban kijöttek az első kenyerek. Az egyik felül kettéhasadt, a Jacinto kése hegyével rajzolt kis csillagvonal mentén. Matías ránézett a kenyérre, meglepődve, hogy ott van, de nem szólt semmit. Josefina levágott egy szeletet. Az illat hirtelen felidézte azokat a reggeleket, amikor a férje liszttel a szempilláin jött be a konyhába.
– Így szaglott, amikor még élt – mormolta.
Eulalia betette a babát a kiságyába és megölelte. Josefina sírt, miközben még mindig a kezében tartotta a kenyeret.
Dél előtt mindent eladtak. Másnap néhány vásárló visszatért a szomszédaival. Matías tanított, Josefina pedig minden lépést addig ismételt, amíg meg nem értette; fokozatosan hátrébb lépett, hogy hagyja, hogy Mateo egyedül gyúrja a tésztát. Eulalia Clarára vigyázott, elkészítette az ételt, és segített Mateónak a betűkkel, amelyeket a plébániai iskolában tanult.
