A fiú komoly maradt, amíg Matías át nem adott neki egy darab tésztát.

– Alakítsd úgy, ahogy szeretnéd.

Mateo egy olyan görbét készített, hogy alig maradt meg a tálcán. Amikor kivette a sütőből, Clara kinyúlt, hogy elkapja, Mateo pedig hangosan felnevetett. Josefina, aki hónapok óta nem hallotta tőle ezt a nevetést, kiment a teraszra, hogy levegőhöz jusson.

Egy héttel később, vacsora közben, megkérdezte az idős párt a családjuk felől. Eulalia letette a kanalát. Matías elmesélte, hogy volt egy Las 3 Rosas (A Három Rózsa) nevű pékségük. Egyetlen fiuk kiskorában lázban meghalt. Évekkel később befogadtak egy éhes fiút, aki egy ideig tanulta a mesterséget. Később befogadták Damiánt, Eulalia árva unokaöccsét, és nyolcéves korától nevelték fel.

Damian átvette a könyvelést, amikor elkezdtek beleunni. Meggyőzte őket, hogy olyan dokumentumokat írjanak alá, amelyekről azt állította, hogy búzavásárlásra fogják használni. Hónapokkal később az egyik társa követelte a pékséget egy olyan adósság miatt, amelyre Matías nem emlékezett. Damian megtartotta az üzletet, és megengedte nekik, hogy egy hátsó szobában lakjanak. Amikor azt a szobát is meg akarta szerezni, kirúgta őket.

– És mi van azzal a fiúval, aki megtanult kenyeret sütni? – kérdezte Josefina.

– Évekkel ezelőtt elment, hogy megtalálja a saját kemencéjét – mondta Matías. – Jacinto volt a neve.

Josefina erősen szorította a kanalat. Jacinto sosem mondta el neki, hol tanulta. Emlékezett az öregember dallamára és a kenyéren lévő csillagra, de félt, hogy reménykedjen egy nem szokatlan névben.

Eulalia elővett egy összehajtott papírdarabot a bőröndjéből, két rongydarab közé csavarva. Egy levél volt, amit Damián írt gyerekkorából. Megígérte, hogy gondoskodni fog róluk, ha megöregszenek, ahogy ők is gondoskodtak róla. Nagy, egyenetlen betűkkel írta alá.

– Sokszor gondoltam már rá, hogy kidobom – mondta Eulalia –, de végül mindig megtartom.

Azon az estén Josefina megszámolta a pénzt a konzervdobozból. A kenyér újra fogyott, de közeledett a kilakoltatás napja. Nem akarta megkérni Matíast és Eulaliát, hogy menjenek el; azt sem tudta, hogyan fog mindenkit etetni, ha elveszíti a sütőt.

Két nappal később Basilio Rojas megérkezett egy szekéren. Hírt hozott, amit hatalmas lelkesedéssel jelentett be: eladta az adósságpapírt. Josefinának most fizetnie kellett egy Damián Ceballos nevű kereskedőnek.

Eulalia, aki a konyhából hallgatózott, letett egy csészét. Matías kijött, és megkérdezte, hogy látja-e a ráírt nevet. Lassan elolvasta.

– Ő az unokaöcsénk.

Josefina ébren töltötte az éjszakát. Hajnalban eladta az ezüst fülbevalókat, amelyeket Jacinto adott neki Mateo születésekor. Fájdalmasan kellett megválnia tőlük, de kapott 8 pesót. A pékségből származó bevételből és a konzervdobozban tartott pénzből végül összekaparta a 62 pesót.

A megbeszélt napon egy szomszédjával, Tomasával, aki folyékonyan tudott írni és olvasni, elment a városházára. Damián egy nagy íróasztal mögül fogadta őket. Szép cipőt és aranygyűrűt viselt, és olyan tiszta keze volt, mint egy olyan embernek, aki évek óta nem nyúlt liszthez.

Megszámolta az érméket és megvizsgálta a dokumentumot. Tomasa követelt egy elismervényt, amelyen egyértelműen szerepel, hogy a tartozást teljes egészében kifizették. Damian összevonta a szemöldökét, de megírta, aláírta és lepecsételte.

Mielőtt Josefina elment, ezt mondta:

„Hallottam, hogy rászorulókat fogad be. Gondolnia kellene a gyerekeire, mielőtt idegenekkel tölti meg a házukat.”

Josefina a fűzőjébe tette a nyugtát.

– Minden nap a gyerekeimre gondolok.

– Akkor majd tudni fogja, hogy két idős ember teher.

– Nálunk a gyerekeim nekik köszönhetően esznek.

Damian felnézett. Josefina látta, hogy a férfi érti, kiről beszél.

Veled vannak?

Nem válaszolt. Tomasa megragadta a karját, és mindketten elmentek. Damian nem próbálta megállítani őket.

Visszatérve Josefina megkérte Matíast és Eulaliát, hogy menjenek vele abba a szobába, ahol Jacinto holmiját tartotta. Hónapok óta zárva volt. Az egyik falon egy portré lógott, amelyet akkor készített, amikor kinyitotta a La Espiga-t: a kemence mellett állt, egy vekni kenyeret tartva a kezében.

Matías olyan közel lépett, hogy majdnem hozzáért az üveghez.

– Eulália – szólította.

Felismerte a fiút, mielőtt az odaért volna hozzá. Ő volt az a tanonc, aki évekig aludt a konyhája melletti szobában; aki megégette a karját, miközben egy túl nagy tálcát próbált cipelni; aki elbúcsúzott, és megígérte, hogy ír nekik, ha talál munkát.

– Nem érkezett meg a levél – mondta Eulalia, a keretet simogatva. – Azt hittük, megfeledkezett rólunk.

Josefina kinyitott egy fiókot. Jacinto ott tartotta a receptfüzetét, zsinórral átkötve. Az első oldalra egy huauchinangói címet írt, alá pedig néhány olyan szót, amit Josefina sosem olvasott el figyelmesen: „Don Matíasnak és Doña Eulaliának. Ha valaha is eleget félreteszek, személyesen is eljövök, hogy megköszönjem.”

Eulalia az ágyon ült. Matías eltakarta az arcát. Josefina megértette, miért énekli a férje ezt a dallamot dagasztás közben, és miért jelöli meg csillaggal a kenyereket. Az idős emberek, akiket az esőben üdvözölt, adták Jacintónak azt a mesterséget, amellyel eltartotta a családját.

Mateo belépett, a sírás vonzotta. Josefina megmutatta neki a portrét.

– Gondoskodtak apádról, amikor kicsi volt.

A fiú odalépett Matíashoz, és megfogta a kezét.

– Akkor elmondhatod, milyen voltam, mielőtt megismertem anyámat.

Matías könnyeken keresztül mosolygott.