„Türelmetlen volt. Be akarta tenni a kenyeret a sütőbe, mielőtt elkészült volna. Időbe telt, mire megtanult várni.”

Damian három nappal később megjelent a pékségben. Hallotta, hogy a nagynénje és a nagybátyja is ott vannak. Eulalia Clarával a karjában ment ki meglátogatni, Matias pedig mellette maradt. Josefina nyitva hagyta az ajtót, hogy mindenki be tudjon jönni, ha esni kezdene.

– Nem tudtam, hová kerültek – mondta Damian.

– Tudtad, hol hagytál minket – felelte Matías.

Damian a lányra nézett, majd a nagybátyja kötényére, aztán Eulaliára. Pénzt ajánlott nekik, hogy keressenek maguknak lakást. Matias hozzá sem ért, de visszautasította a táskát.

– Vissza akarjuk szerezni a Las 3 Rosast. Megtartjuk a nevünket és a kezünk.

Damian eltette a pénzt. Aztán meglátta a polcon a levelet, amit Eulalia vett ki a bőröndből, hogy megmutassa Mateónak. Felismerte a kézírását. Szó nélkül elolvasta, miközben nagynénje előtte állt.

– Emlékszem, hogy leírtam – mondta végül.

– Mi is – felelte Eulalia.

Elment anélkül, hogy bocsánatot kért volna tőlük. Josefina azt hitte, soha többé nem látja viszont, mígnem megérkezett egy nő Huauchinangóból a Las 3 Rosas-i papírok másolatával. Évekkel korábban annál a közjegyzőnél dolgozott, aki az állítólagos kölcsönt intézte. Azon a napon, amikor Matías neve aláíróként szerepelt, látta betegen a másik városban lévő parókián. Hallgatva maradt, mert félt, hogy elveszíti az állását. Damián felkereste, és megkérte, hogy tanúskodjon a bíró előtt.

Matías lassan fogadta el a segítségüket. Josefina elkísérte, hogy Tomasával együtt átnézzék az összes dokumentumot. A nő vallomása, a plébánia iratai és a régi közjegyző könyvei bizonyították, hogy Matías aláírását hamisították. Damián beismerte az ügyet a bíró előtt, és visszaadta a pékséget. Ingatlanokat kellett eladnia, hogy kifizethesse a partnerét, akivel a megállapodást kötötte.

A folyamat hónapokig tartott. Ez idő alatt Damián néhányszor visszatért La Espigába. Ha Eulalia meghívta, leült és kávézott, és akkor távozott, amikor Eulalia azt mondta, hogy fáradt. Matías keveset beszélt vele. Egyik délután tiszta kötényt tett az asztalra neki.

– Ha segíteni akarsz, van liszt, amit cipelhetsz.

Damian levette a gyűrűjét, mielőtt felemelte volna az első zsákot. Munka után nézte, ahogy Mateo madarakat formál tésztából. A fiú odaadta neki a sajátját, még mindig nyersen, és megkérte, hogy próbáljon meg egy másikat készíteni. Damian beleegyezett. Az övé még görbébb lett.

A Las 3 Rosas újra megnyitott, Huauchinangóban felvett emberekkel. Matías és Eulalia szívesebben laktak Josefinánál és a gyerekeknél; amikor idejük engedte, elutaztak, hogy megnézzék az üzletet. Bevételük egy részét a La Espiga fenntartására és Mateo tanulmányainak finanszírozására fordították. Damián elkezdte vezetni a könyvelést, ezúttal az asztalnál ült, nyitott könyvekkel, hogy mindenki átnézhesse azokat.

Azon az esős éjszakán, vacsora közben vihar lepte meg a családot. Clara, aki már úton volt, Eulalia ölében keresett menedéket. Mateo befejezte a kenyerét, és Matíasszal kiment a teraszra, hogy hozzon egy tálcát, mielőtt elázik. Josefina követte őket.

Az eresz alatt látták az utcát, ahol az idős párt találták. Matías felemelte a tálcát, Mateo pedig tartotta az ajtót. Bentről Eulalia bekiáltott nekik, hogy kész a kávé. Josefina egy pillanatra a La Espiga táblájára pillantott, amelyen Jacinto véste a jelet. Aztán bement a fiával, becsukta az ajtót az eső ellen, és leült a többiekhez.