1. RÉSZ
Azon az éjszakán, amikor 30 fegyveres férfi kis híján elvágta egy bajtársa torkát egy odaégett tortillával, Gabriel Fierro rájött, hogy a farmjának szakácsra van szüksége, mielőtt a hó vadállatokká változtatja őket.

1894 novemberében Rancho El Encino egy domboldalon terült el Chihuahua állam Sierra Madre Occidental hegységében, szakadékok, fenyőfák és vad szarvasmarhák ölelésében. Gabriel már 10 éve élt ott önként száműzöttként. Magas, széles vállú és annyira szótlan volt, hogy a farm munkásai azt állították, többet beszél a szarvasmarhákkal, mint az emberekkel. 30 sötét múltú férfit gyűjtött össze: bűnbánó marhalopókat, szökevényeket, tönkrement bányászokat és a futásba belefáradt fegyvereseket.

Elszigetelődése akkor kezdődött, amikor öccse eladta a családi örökség egy részét, és megszökött Gabriel menyasszonyával. Ettől kezdve Gabriel nem bízott az ígéretekben, a törvényben, és mindenekelőtt a családjában. Elfogadta a megtört embereket, mert soha nem tettették magukat szentnek, még akkor sem, ha puskával aludt az ágya mellett, és az okiratokat elzárva tartotta. El Encino volt a menedéke, de egyben az átka is: egy hatalmas birtok, ahol nem hallatszott a gyermekek nevetéséből vagy egyetlen hangból sem, ami a nap végén üdvözölné.

Úgy dolgoztak, mint a fegyencek, de meleg ételt követeltek. A szakács, Bernabé, három nappal korábban halt meg, amikor egy megriadt öszvér mögött állt. Azóta égett babon és kemény, szárított marhahúson éltek. Ezequiel Ford, akinek a nyakán még mindig látszottak a két akasztási kísérlet nyomai, figyelmeztetett, hogy ha vasárnapig nem lesz rendes pörkölt, felgyújtják a hálótermet, és lemásznak Parralba.

Gabriel San Jerónimo del Oróba lovagolt segítséget keresni. A fogadóban, a vállalat boltjában, sőt még a városi börtönben is érdeklődött. Senki sem fogadta be a vihar előtt. Miközben visszatért a szekeréhez, meghallotta egy kislány köhögését a hentesüzlet mögötti sikátorban.

A templom harangjai már hajnali 4-kor szóltak, amikor a seriff elrendelte az út lezárását alkonyatkor. Tizenöt év legrosszabb havazása várható volt. Gabriel tudta, hogy ha egyedül tér vissza, emberei hónapokra el lesznek vágva az útról, és a neheztelés vérontással fog végződni.

Néhány zsákokkal borított deszka alatt egy nagyon sovány nőre bukkant, aki két gyermeket ölelt. Az idősebb, Mateo, körülbelül hatévesnek látszott. A kis Inés, aki alig négyéves volt, kék ajkakkal rendelkezett. A nő egy rozsdás kést tartott a magasba.

– Ne gyere a közelembe. Nincs pénzünk, de én azért tudom, hogyan védjem meg a gyerekeimet.

– Tartsd meg – felelte Gabriel. – Mi a neve?

– Celia Montes. És én nem vagyok koldus. Csak pechem volt.

– Hol van a férjed?

A gyűlölet megkeményítette a tekintetét.

– Akár halott, akár elég messze. Nekünk mindegy.

Gabriel Inésre nézett, akit megrázott a nedves köhögés, és érezte a szélben lobogó hó illatát.

– Tudod, hogyan kell 30 emberre főzni?

Celia azt hitte, hogy a férfi gúnyolódik vele. Száraz szobát, tűzifát, élelmet mindhármuknak, és havi 20 pesót ajánlott neki. Figyelmeztette, hogy a munkásai durvák, veszélyesek és mindig éhesek.

– Miért bérelnék fel egy vadidegent, hogy felszedjen a földről?

– Mert aki már mindent elveszített, az nem szalasztja el a lehetőséget. 10 perc múlva indulok.

Kilenc perccel később Celia megjelent egy kopott táskával, Mateo a szoknyájába kapaszkodott, Inés pedig a karjában. Gabriel vastag szőrrel takarta be őket, és négy órán át hajtott. Az igáslovak megcsúsztak, ahogy az eső ónos esőbe fordult, de Celia nem panaszkodott.

El Encinoba belépve 30 szakállas arc vette körül a szekeret. Jeremiah Rios, egy fél fül nélküli óriás, lisztet, szalonnát és egy igazi szakácsot követelt.

– Hoztam magammal ellátmányt – jelentette be Gabriel. – És az új szakácsot is.

A tekintetek megremegtették Celiát. Megmenekült a hideg elől, de talán most lépett be a farkasok barlangjába.

Hajnal előtt kitakarította a konyhát, lekaparta az avas zsírt, és elűzte az egereket a szekrényből. 6 órakor agyagedényben főzött kávé, chiliszósz és frissen sült kenyér illata töltötte be az étkezőt. A férfiak beléptek, lökdösődve egymást. Julián „A hollandus” Valdés, egy feltűnő orrú marhatolvaj, piszkos kezével egy tálcába nyúlt.

Reccs! A konyhai machete beszorult az egyik bütykébe.

„Moss kezet szappannal, vedd le a sapkádat, és várj a sorodra!” – utasította Celia. „Aki legközelebb hozzáér a koszos ételemhez, annak fel kell szednie az ujjait a padlóról.”

Julian a revolveréért nyúlt. Gabriel az ajtóból figyelte, közbeavatkozás nélkül. Celia a tekintetét fogta. Végül a férfi káromkodott, kiment megmosakodni, és a másik 29 követte a példáját.

Gabriel elfojtott egy mosolyt. Az az anya nem azért jött, hogy felfalják.

Azonban ugyanazon az éjszakán, miközben mindenki aludt, egy lovas egy papírlapot hagyott az ajtó alatt Celia portréjával, egy másik vezetéknévvel és 10 000 peso jutalommal a gyilkosságért.

Átadnád őt, vagy kockáztatnád érte az életed? Kommentelj, oszd meg, és nézd meg a 2. részt, mielőtt ítélkezel felette.

2. RÉSZ
Gabriel a tűz mellett olvasta a plakátot: „Celia Santillánt körözik férje meggyilkolásáért és egy vagyon ellopásáért.” A tinta még nedves volt. Alatta egy szövetségi bíró pecsétje és egy figyelmeztetés szerepelt, hogy 50, a Santillán család által felbérelt vidéki rendőr várakozik a völgyben.