A magányos hegyi gazda felfogadott egy nincstelen anyát a tanyájára szakácsnőnek — Télire harminc vérszomjas fegyveres szólította őt anyámnak.

Cobo halála megtörte a támadókat. Vezető nélkül, sebesülten és nyílt terepen rekedten a fenyőfák felé vonultak vissza. Az 50 katona sem úszta meg sértetlenül: halottakat, fegyvereket és lovakat hagytak maguk után, és bajtársaikat levitték a dombról. El Encinónál Caleb Ochoát vállon lőtték, Jeremías pedig egy szálka okozta sebet kapott az arcán, de a 30 katona közül senki sem halt meg.

Azon a délutánon a konyha rögtönzött betegszobává változott. Celia kivette a golyót Calebből, rummal fertőtlenítette a sebet, majd összevarrta, miközben Caleb az övét rágcsálta. Senki sem ünnepelt sokat. Mindannyian tudták, hogy egy bandát győztek le, nem a Santillán család hatalmát.

„Don Ramiro legközelebb 100 embert fog vásárolni” – mondta Ezequiel. „Ha szükséges, beveti a hadsereget is.”

– Nem lesz legközelebb – felelte Gabriel.

Elővett egy vasdobozt a szobájából, amelyhez soha senkinek nem engedett hozzányúlni. Bent régi okiratokat, térképeket és egy kormány által aláírt koncessziós engedélyt tartott. Az apja nemcsak a ranchot vette meg; övé volt Paso del Águila, az egyetlen mérsékelten lejtős folyosó 300 kilométeren át a hegyeken át. Az Északi Vasutat egy éve leállították, mert az alternatív útvonal mérföldeken át fúrta volna a sziklát. Don Ramirónak jobban szüksége volt erre a földdarabra, mint bármilyen bosszúra.

Gabriel bejelentette, hogy Chihuahuába utazik tárgyalni. Celia tiltakozott.

– Vidéki rendőrök megölésével vádolják, és felakasztják, mielőtt még kihallgatnák.

– Akkor a tulajdonjog a rivális cégre száll, és a Santillánok elveszítik a terjeszkedésüket. Már aláírtam az átruházást.

– Nem teheti ránk az életét.

– Nem rád fogadok. A családomra fogadok.

A szavaktól elállt a szava. Gabriel hajnalban elindult, magával cipelve a bizonyítékok, írásos vallomások és Cobo pecsétjének másolatait, melyeket a holmija között talált. Mielőtt felült volna a lovára, megkérte a 30 férfit, hogy védjék meg Celiát, még akkor is, ha nem tér vissza.

A következő napok rosszabbak voltak, mint az ostrom. A hó olvadni kezdett, sárrá változtatva az utakat. Minden zajra Celia a puskája után nyúlt. Hogy lefoglalja a férfiakat, műszakokat szervezett, ellátta a sebeket, és betűket tanított azoknak, akik csak kereszttel tudták aláírni a nevüket. Ezequiel megtanulta leírni halott anyja nevét; Juliánét Mateóé. Éjszaka a 30 férfi a tűz körül ült, és hallgatta, ahogy Celia egy régi tankönyvből olvas fel részleteket.

Három héttel később egy lovas jelent meg a hegygerincen. Celia mindenki másnál hamarabb felismerte az alakot, és kabát nélkül rohant el. Gabriel porral borítva, a szemöldöke fölött egy vágással és egy lezárt borítékkal tért vissza, de nem volt egyedül. Mögötte egy szövetségi bíró, négy katona és egy bilincsben lévő férfi jött.

Arturo Santillán volt az.

Celia megdermedt. A férje nem halt meg. Az ütés betörte a koponyáját, de túlélte, és hagyta, hogy apja nyilvánosságra hozza a gyilkossági vádat. Most ugyanazzal a kegyetlenséggel mosolygott, amire Celia emlékezett.

– Nézd csak! – köpte Arturo. – Elcserélted a házamat egy bűnözőkkel teli disznóólra.

Máté elbújt Jeremiás mögé. Ágnes sírni kezdett. A 30 férfi egyszerre lépett elő, de Gábriel felemelte a kezét.

A bíró, Tomás Valverde elmagyarázta, hogy Gabriel bemutatta a telekkönyvi okiratot, és audienciát követelt a kormányzótól. Don Ramiro megjelent, meggyőződéseként, hogy megvásárolja a földet. A tárgyalások során Gabriel valami váratlan dolgot árult el: Cobo nyeregtáskáiban Arturo által aláírt levelek voltak, amelyekben elrendelték a gyerekek visszavitelét, Celia megölését, mielőtt tanúskodhatna. Emellett nyugták is voltak a végzést kiadó bírónak fizetett kenőpénzekről.

Hogy elkerülje a lemaradást és a szövetségi botrányt, Don Ramiro beleegyezett, hogy írásban lemond Mateo és Inés feletti minden jogáról, visszavonja a vádakat, és elismeri Celia jogos jogát az önvédelemhez. Cserébe a vasút korlátozott vasúti forgalmi jogot kap, éves bérleti díjat fizet a tanya számára, és tiszteletben tartja a legelőket.

„És ő?” – kérdezte Celia, Arturora nézve.

„Az apja megpróbálta feláldozni őt, hogy megmentse magát” – válaszolta Valverde. „Gyilkossági kísérletért, hamisításért és összeesküvésért fogják bíróság elé állítani.”

Arturo Celiára vetette magát, de a katonák megrántották a bilincset. Még bénultan is azt kiabálta, hogy Celia az övé.

– Egy feleség engedelmeskedik. A gyermekeim az én vezetéknevemet viselik.

Celia remegett. Évekig ez a hang elég volt ahhoz, hogy elhallgattassa. Ezúttal Mateóra nézett, majd Inésre, végül pedig a férfiakra, akik véreztek értük.

– A gyerekeid csak azért fognak emlékezni a vezetéknevedre, hogy tudják, milyen emberré ne váljanak.

Arturo megsértette. Julián előrántotta a fegyverét, de Celia leengedte a karját.

– Nem. Senki sem fog itt többé ölni érte. Hadd éljen addig, amíg meghallja az ítéletet.

A bíró szövetségi kegyelmet adott Celiának, házasságát bizonyított erőszak miatt érvénytelenítette, és kizárólagos felügyeleti jogot adott neki. A nyomtatott szavak egyszerűnek tűntek, de könnyebbek voltak, mint a láncok, amelyek az imént hullottak le a mellkasáról. Megpróbált megköszönni neki, de nem tudta. Sírva kapaszkodott Gabrielbe, miközben az étkező kiáltásokban tört ki. Ezequiel ököllel az asztalra csapott; Jeremiah felemelte Mateót; Julian a mennyezetbe lőtt, amíg Celia ki nem kapta a kezéből a revolvert, és arra kényszerítette, hogy seperje fel a fűrészport.