Celia elsápadt, de nem szólt semmit. A gyerekszobája felé rohant, azzal a szándékkal, hogy elmenekül. Gabriel elállta az ajtót.

– Ezzel a viharral még az első szakadékot sem fogja elérni.

„Ha maradok, mindenkit megölnek. A Santillánoké a vasút, megveszik a hatóságokat, és a hazugságokat ítéletekké alakítják.”

– Nézz rám. Megölted a férjed?

Abbahagyta a küzdelmet. Miután hetekig tűrte mindezt egyenes háttal, a férfinak rogyott.

Az igazi neve Celia Montalvo de Santillán volt. Arturo, a férje, az Északi Vasúttársaság örököse volt, és házasságuk első évétől kezdve verte. Hallgatni kezdett, mert apósa, Don Ramiro azzal fenyegette, hogy elmegyógyintézetbe küldi, és elveszi a gyerekeket.

Hat hónappal korábban Inés megbetegedett és egész éjjel sírt. A részeg Arturo megragadta a hajánál fogva, és az udvaron lévő itatóvályú felé vonszolta. Megesküdött, hogy megfojtja a lányt, hogy aludhasson. Celia megragadta a vasat, és fejbe vágta. Kimentette a lányt, magával vitte Mateót, és egy tehervagonban elrejtőzve elmenekült. Egyetlen pesót sem lopott. Azt sem tudta, hogy Arturo meghalt-e.

– Don Ramiro találta ki a rablást – zokogta. – Vissza akarja szerezni az unokáit, hogy megmentse a család nevét, és eltemethessen engem, mielőtt elmondanám, mit tett a fia.

Az ajtó kinyílt. Ezekiel, Jeremiás, Julian és a többiek felfegyverkezve töltötték meg a folyosót. Celia lehunyta a szemét. Tízezer pesóért földet, szarvasmarhát és új életet lehetett venni.

Ezékiel egy kopott Bibliát hagyott az asztalon.

– Az az igazságszolgáltatás, amely megengedi a lányok vízbefulladását, nem uralkodik ezen a hegyen.

Julian ellenőrizte revolvere hengerét.

– Senki sem ér hozzá Anyához.

Ez volt az első alkalom, hogy így szólították. A többiek úgy ismételték a nevet, mint valami káromkodást. Gabriel a tűzbe dobta a táblát, és elrendelte az ablakok megerősítését, a puskák kiosztását és a folyosó őrizését.

Decemberben a hó több mint egy méter mélyre ért. Miközben El Encinót erőddé alakították, Celia folytatta a főzést. Szarvashúst készített burgonyával, sűrű babbal, tortillával és almás pitével. Gyógyteákkal gyógyította Ezequiel lázát, megfoltozta Jeremías kabátját, és megtiltotta a sértéseket Mateo és Inés előtt. A férfiak fürödni kezdtek, ruhát mostak, és tűzifát gyűjtöttek a kályha mellett. Julián falovakat faragott Mateónak.

Inés abbahagyta a köhögést, és követni kezdte Jeremíast az udvaron, meggyőződve arról, hogy a hiányzó fülét egy medve harapta meg. Mateo, aki kezdetben hallgatott, végül segített megszámolni az adagokat. A férfiak egyike sem nevetett, amikor a fiú elárulta, hogy Arturo büntetésből bezárta egy szekrénybe. Ez a vallomás személyessé tette a fenyegetést. Már nem csak a szakácsukat védték: két gyereket, akik ugyanazt a félelmet ismerték, mint sokan közülük.

Gabriel távolról figyelte a változást. Egyik délután Celia elé tett egy pár bőrcsizmát Inésnek.

– Nem kellett pénzt költenem rá, főnök.

– A nevem Gabriel. És egyetlen gyereknek sem szabad fáznia a saját otthonában.

Ujjaival végigsimított Celia arcán, hogy eltávolítson egy kis lisztet. Egy pillanatra mindketten elfeledkeztek a jutalomról. Aztán a tanya kutyája kétségbeesetten ugatott. A toronyból jelentették, hogy három felderítő figyeli az utat.

Hat feszült hét telt el. Egy rövid olvadás nyitotta meg az utat februárban. A támadás reggelén jeges köd rejtette a fenyőket, míg Ezekiel puskája ágyúként dörögve dördült.

– Lovasok! Sokan jönnek!

A munkások elfoglalták a barikádokat. Gabriel elvitte Celiát és a gyerekeket a konyha alatti pincébe, és adott neki egy dupla csövű sörétes puskát.

– Ne gyere ki, amíg ki nem nyitom az ajtót.

– Ígérd meg, hogy visszajössz.

Gábriel kétségbeesetten megcsókolta.

-Megígérem.

Ötven férfi bukkant elő a ködből. Elöl, egy hatalmas fekete ménen, Laureano Cobo lovagolt, Don Ramiro magánőrségének vezetője. Követelte a szökevényt és gyermekeit. Gabriel a folyosóról válaszolt, Winchester puskáját a vállán lógva.

– Celia Santillán nem lakik itt. Csak a ranch anyja lakik itt.

Cobo elrendelte a pajta felgyújtását. Ezequiel lelőtte az első támadót; Julián és Jeremías megsebesítette a másik kettőt. Lövöldözés tört ki. 20 percig repült a hó a golyók alatt. Cobo emberei pénzért harcoltak; El Encino emberei a nőért, aki visszaadta a méltóságukat.

Amikor Cobo felfedezett egy rést a védelemben, egy lefűrészelt puskával a kezében a konyhába rohant. Gabriel túl későn vette észre.

– Ez Celiának szól!

Cobo betörte az ajtót, megtalálta a pincecsengőt, és mosolyogva felemelte.

– Az apósod üdvözölni akarja az unokáit.

De Celia a lépcső alján várta, fegyvert szegezve a mellkasára. Amikor meghúzta mindkét ravaszt, mennydörgés rázta meg a hegyet, és Gabriel rájött, hogy az utolsó békés menekülés is szertefoszlott.

3. RÉSZ
A robbanás a vaskályhának csapta Laureano Cobót. Kalapja a lisztbe gurult, puskája pedig egy asztal alatt kötött ki. Celia mozdulatlan maradt, füst gomolygott az arca körül, karjai pedig merevek voltak. Újra megvédte gyermekeit, de ugyanaz a rémület jelent meg a szemében, mint azon az éjszakán Arturoval.

Gabriel berontott a szilánkokra tört ajtón. Elhajította a puskát, lement a pincébe, és átölelte a lányt, miközben az üres sörétes puska kiesett a kezéből.

– Vége van – ismételte meg, pedig még mindig süvítettek el a golyók odakint. – Itt vagyok.